Fontos-e tudni, kik voltak az őseink? Nem. Illyés Gyula az első, nem ő az utolsó, aki megfogalmazta a kérdést: ki a magyar? Honnan jöttünk, hová megyünk? Herder baljós jövendölése, amely a környező népek tengerében az idegen törzsű magyarság közeli pusztulását, eltűnését jósolta, mélyen belegyökerezett gondolkodásunkba. Volt, aki beletörődött fáradt-mélabús hazafisággal. Volt, aki tiltakozott, s turáni birodalomról álmodott. Sorvasztó beletörődés, romboló álom: múlt, jövő nélkül.
Nyelvünk, nemzetünk megmaradt ezer éven át Európában messziről idetévedt idegennek. Rokonokra, sógorokra, atyafiságos baráti szóra minden ember vágyik, támaszra a bizonytalanságban, s nemcsak a magányos ember keresi rokonait, komáit – nemzet is örül, ha nem egy szál magában él, idegen nemzetektől körbezártan.
Rokont keresni ezer éve szokás a Duna-Tisza mentén. Legszebben fénylett képzeletünkben a hun-magyar rokonság, vérünknek tudni Attilát, Isten ostorát, megdobogtatta minden magyar szívét. Sajnos, a tudomány e szép álmot nem igazolta. Látványosabb s bódítóbb álom: sumér ősök, négyezer éves múlt, magyar birodalmi ókor – ugyanúgy badarságok, mint párthus Jézus és egyebek… Képzelt múlt: képzelt jövő=délibáb.
Finnugor őseink halásztak a szibériai vizekben, vadásztak az Urál lejtőin, vad gyümölcsökből vitaminokat gyűjtöttek; történelmünk – ha sokaknak nem is tetszik, ott kezdődött.
Ki a magyar? – kérdezi Illyés Gyulához kapcsolódva Szigethy Gábor egy írásában… Nagy írónk, Illyés mordvinokkal próbált beszélgetni 1934-ben, Moszkvában. Orosz tolmács kellett neki… Szavakat mondtak egymásnak, bár felsejlett a hasonlóság, a közös eredet. A mordvin arcok egyike-másika dunántúli vagy alföldi magyar parasztember arcvonásait idézi. Aztán felcsendült a dal, mintha a Röpülj pávában hangzana, olyan ismerős. Másfél évezred távolából valós rokonságunkra emlékeztet, amikor a hajdani ősök énekelték Ázsia pusztáin e dallamokat.
Máskor meg finnekkel találkozott s beszélgetett Illyés Gyula a Berlini pályaudvar éttermében. Közös szavakat keresgéltek, de mindkét nyelv valamikori halászó-vadászó mindennapjainkból nagyon keveset őrzött meg. A finnek és lappok északra mentek, népek sokaságán verekedték keresztül magukat, így alig hihető az új elképzelés, hogy 25-30 év alatt „beszaladtunk” a Kárpát-medencébe – ellenséges népek gyűrűjében.
Mi ráadásul „fázósabbak” és kényszerítettebbek lehettünk, mert délre indultunk, és ideértünk. Arra a nagytájra, amely oly sok népnek volt vonzó a múltban – ez László Gyulának egyik sarkalatos mondata volt, sokat emlegette, amikor a csongrádi Kadarkát kortyolgattuk az Alkotmány u. 20. alatti lakásában: „mindig útban voltunk”. Jöttek-mentek népek, így rómaiak, pannonok, kelták, langobárdok, frankok, avarok, hunok, majd mongolok, tatárok, törökök, németek, tótok, délszlávok és mások – ki tudja, hol állna meg a teljes lista. Hoztak, vittek, de a magukéból itt is hagytak, itt felejtettek ezt-azt, legfőképpen sok asszonyi ölben DNS-t is.
Ősi dallamvilágunk, bizonyos szavaink, szokásaink egy része eltűnt múlt időben, s helyette új szavak, dallamok, szokások rétegződtek valamikori ősrétegi kincseinkre, miközben politikai arculatunk is folyton változott, pláne a vezető rétegé. Ázsiai ugorokból európai magyarok lettünk, de milyen mértékben is. Ki a magyar? Amikor Illyés Gyula 1939-ben leírta és végiggondolta e kérdést, sokan hajlamosak voltak hazánkban hinni, hirdetni: az magyar, akinek egyenesági őse Árpád apánkkal érkezett Ázsiából. S mert anyakönyvi kivonat, apák, nagyapák vérvonala alapján őrültek döntötték el, ki magyar, ki nem – sokak számára csengett gyanúsan a kérdés: ki a magyar? Remélem, ez azért nem akar visszatérni…
Hányan értették 1939-ben Illyés Gyula válaszát és hányan most? Ha egy bármilyen származású kisbabát pár napos korában idehoznának, az is a magyar nyelvet és kultúrát szívná magába. De nem szükségszerűen lesz azzá. A falra aggatott, kiglancolt ősi kard s kutyabőr, mássalhangzós kettőzések és y-betűk a családnevek végén nem tesznek senkit igazabb magyarrá. Bár az azért igaz, hogy a legősibb nyelvi rétegben a káromkodás szavai megmaradnak. A kaliforniai Fresno-völgyben egy balul letett gyümölcsös láda okozta fájdalom olyan felkiáltással szakad ki a magyar származékainkból, mint ma Cegléden is a mosdatlan szájakból… Viszont az ottani magyar származék már nem beszél magyarul, de itt még azért durván ugyan, de értjük egymást. Illyés így fogalmazott: „Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.”
Közös múlt, hasonló gondolkodásmód, egy haza akkor megvan, ha az a másik kellemetlen szomszédsága ugyan kényelmetlenséget okozhat – valahogy ez lenne az a gereblye, simító vagy más egyengető, ami újra egy nemzetté tudná gyúrni ezt a széthúzásra oly hajlamos nagy populációt. Példaként, ha a XVII. században Európa-szerte híres pozsonyi Prímási Kert újjáépítését nem a kinti magyar barátaink fúrnák meg, mert ilyesmi után naponta ugyan elénekelhető a Himnusz vagy a Szózat többször is – mégis szétfolyunk, mint a latyakká váló összefagyott föld.
ESDÉ
