Harmóniában: a virág szirma és illata; a madár tollteste és szárnysuhogása; a hegedű húrja és hangzata. Harmónia az Ő jellemében is: az értelem és az érzelem, a reális rend és a lírai lobogás. Úgy, hogy a „szív nemesíti az észt”. (Vörösmarty) Létének valóságos és jelképes kísérője: a fény. Most már Föntről fénylik ránk DR. BÍRÓ JÁNOS, a Toldy Ferenc Kórház egykori főigazgató főorvosa. (A vele 2002-ben készült rádiós beszélgetés szerkesztett változatát közlöm.)
– Lapozgattam a ceglédi újság régebbi számait, – te sokat írtál.
– A kérésedre küldtem a cikkeket.
– Mostanában hiába biztatlak…
– Visszaidézem egy korábbi beszélgetésünket. Közéleti szerepet vállaltam, képviselő lettem. Figyelmeztettél, nehogy ez a hivatalos tevékenység felkarcolja – ahogyan mondtad – lírai lelkületemet. Igazad lett… Persze, feszítenek belülről a megszülető gondolatok és érzelmek, amelyeket cédulákra írok, szaporodnak a fiókban.
– Honnan ez a napra-, sőt „órárakész” ihletés?
– A gyermekkorom élményeiből, emlékeiből.
– Ha korábban is megnyilvánulásaid okairól kérdeztelek, szinte mindennek forrásaként kiskorodra utaltál.
– Most is ezt teszem. Mert mélyen él bennem, belőle ered a sorsom. Az ember legjellemzőbb tulajdonságait egyrészt anyjától és apjától örökli, másrészt a gyermekkori élmények, példák, tapasztalatok rakják le az erkölcsi, szellemi életút alapjait. Nagyapám kántortanító volt, erős hangú, szépen is énekelt, főleg néhány pohár bor után – ha engedte a nagymama. Ő gyűjtötte a népdalokat, a teleírt füzetét ma is őrzöm. Hamar megözvegyült, apámat egyedül nevelte föl. Eladott több hektár földet, abból a pénzből taníttatta apámat, s építtette föl azt a házat, amelyben ma is élünk. Apám gyógyszerész lett, de az államosításkor elvették a patikáját – mindenestül. (Nálam megvan még az „elsöprő” határozat.) Az akkor még poros faluba, Öcsödre helyezték. A húsvéti körmenetről vitték be anyámat „velem” szülni Szolnokra. Azonnal vérmérgezést kaptam. Apám kerékpáron körbejárta a környező településeket, hogy megszerezze a szükséges dózis penicillint. Így adott másodszor is életet nekem. Tíz évig – 1959-ig – laktunk Öcsödön. Szép gyermekkort töltöttem ott.
– Melyek azok a hatások, amelyek érzékennyé tették lelkivilágodat?
– Az erős családi érzés alakította ki humán látásmódomat. Apám gyakran felültetett a kerékpár gyerekülésére, jártuk a határt, lementünk a Körös-partra, csodáltuk a fények táncát a víztükrön. Azóta is a fény bűvöletében élek, látványa nekem színeket, sőt hangokat idéz. Ahogyan idejövet is láttam: a Nap rásütött egy vizes kőre, az szinte megmozdult, életre kelt. Nagyon szeretem a természetet, mert rejtélyes, izgalmas, csodálatos. Ha elfáradok, veszem a videokamerát, kimegyek a mezőre, a földre hasalva fotózom a növényeket, bogarakat, a nyíló virágokat. S persze figyelem, hallgatom az embereket. Emlékszem, ott ültem apám mögött a gyógyszertárban, élvezettel füleltem a betérő emberek beszélgetését, apám a jó szót is patikaszernek tekintette. Sorsomat határozta meg az ottani illat is, a gyógyszereké. Ez is vonzott az orvosi hivatás felé, miként anyám emberszeretete is, az, hogy másokon segíteni kell. Ez az érzés vezérel: ő már nagyon beteg volt, úgy ápoltam, ahogyan velem tette gyermekkoromban. Utolsó órájában együtt néztük azt a képet, amelyen karjaiban tart.
– Ez a lelki és szellemi adomány segítette pályafutásodat?
– Egyértelműen és sikeresen. A helytállásban és a célokért való küzdésben. Az általános iskolát az akkori Mészárosban végeztem, majd a gimnáziumba kerültem. Sportoltam, vívni tanultam. Ez is – mint apám munkája – rendkívüli figyelmet követel, orvosként hasznos ez a készség. Debrecenben szereztem diplomát, utána állást kaptam Cegléden, hét évig dolgoztam a gyermekosztályon. Nagyon jól éreztem magam a nagy tudású vezetők és kollégák között: Korompay Tihamér (medikusként ismertem), Jójárt György, Hidvégi Zoltán, Pásztor Judit, Lénárd Béla … Szabadfalvi András igazgató biztatására 1981-ben váltottam: transzfuziológus lettem, véradó állomást vezettem Cegléden, majd Gödöllőn. Közben a közgazdasági egyetemen megszereztem az egészségügyi közgazdász diplomát, Hollandiában kórházszervezést tanultam. Visszajöttem Ceglédre, megpályáztam és megkaptam az igazgatói állást, 2001-ben.
– Melyek a vezetői célkitűzéseid?
– Hogy emberarcú legyen az egészségügy, hogy félelem helyett hitet és reményt adjunk a betegeknek, hogy erősödjön a bizalom orvos és beteg között, hogy régi szóval ispotály, hospitály, azaz menedékhely legyen a kórház. Bízom abban, hogy mindezt meg tudjuk valósítani, – ugyanis kitűnő emberi és szakmai kvalitású munkatársakkal dolgozom. Erőt ad a családom is: feleségem és én szeretettel vagyunk együtt gyermekeinkkel és unokáinkkal.
– Korábbi beszélgetéseinkben, írásaidban megfogalmaztad sors-szemléletedet. Mi a lényege?
– Két eset életre szóló tapasztalása, amely meggyőződéssé nemesült bennem. Hatévesen befutottam a Körösbe, eltűnt lábam alól a meder, sodort a víz, de „egy” erő partra húzott. Amikor orvosi küzdelmem ellenére egy gyermek meghalt a kezeim között, meg kellett hajolnom „egy” emberi képesség feletti hatalom előtt. Ez az Isten. „Jóban vagyok vele” – így szoktam mondani. Fontos a múlt, a család, a hivatás, a jövő ígérete, – nélküle mégis árva lenne a létem.
– Mondjuk kéziratot kérek tőled Vágyaim címmel, – milyen tételmondatokat sorolsz most fel?
– Embernek maradni; sőt jobb emberré válni. Fejlődő tudású munkát végezni a kórházért, a betegekért. Maradjon meg a családom adta öröm és biztonság. A természet részeként éltessen, gyönyörködtessen a fény.
Koltói Ádám
