A tragikus sorsú költő születésnapján a Gimnázium szépen virágzó előkertjében ötszázan szavaltuk Arany Toldijának előhangját.
Verssel indul az egész napos program, memoriter?
Az álmos diáksereg telefonjáról, mi idősebbek kötetből, papírlapról ízleltük újra. Szeretik a gyerekek!- mondta G. Bíró Lilla tanárnő, fő szervező. Nem is csoda, hisz távol áll tőle József Attila pesszimizmusa, lelkesedni pedig pozitív célokért érdemes, még ha a középkorból egy hasonlóan egyszerű sorból lovaggá törekvő hőst is kell előcitálni. Hazafias célokról, hangosan mások jelenlétében beszélni, nem az ifjúság titkos célja, de ebben az akcióban e közös élményt is meg lehetett tapasztalni. Az ünnepet, az ünneplést, melyet nem valami nagyhatalom sztárjáért, celebjéért szerveztek a magyartanárok, hanem azokért a diákokért, akik ma is ki tudják fejezni gondolataikat az ősi művészi formában, a versben. Fehér Zorkáért és Kókai Lauráért ugyanúgy, mint 16 társáért, aki a lírájával magára vonta az órára siető tanulótársak figyelmét a főlépcsőház folyosóján. Hasonlóan régi műfaj az illusztráció: Csehi Dórát, Bognár Elizát a hagyományos férfi-ideál, az Arany János által is „megénekelt” Nemzetőr ihlette meg. A képzőművészeti munkáikat ugyanitt láthatjuk, jutalmaikat a nagyszünetben az irodalmárokkal együtt vehették át, szponzorok jóvoltából. Minden résztvevő kóstolhatta a Gimnázium költészet napi csoki-tortáját, majd Baán Katalin nyitotta meg Sz. Opre Mária fotókiállítását „A fém költészete” címmel a Díszteremben. A művészetek kapcsolódási pontjait kutató kiállítást Volter Etelka rendezte. A kovácsoltvas növényi ornamentika, melyen az alkotó keresztülnézve a látvány elemeit vizsgálja, átértelmezi, gazdagítja, a szűkebb körű írásbeliség idején, kora középkorban, de a honfoglaló őseink griffes-indás motívumaiban a képes beszédet jelentette.
Képes beszéd-hát mi az, ha nem a vers?
Telitalálat tehát, már csak a formát nézve is. Nem beszélve arról a számtalan szépségről, melyet városaink elénk tárnak, de művész-szemmel láttatva válik értékké. Sz. Opre Mária fotóján még József Attila (szobra) is elégedettnek látszik. A lángész látja a világ és benne önmaga tökéletlenségét, de mintha belenyugodna, szeretettel gondolna rá. Olyan hálával, ahogy Vágó Sándor tanár úr a nyelvújító Helmeczy Mihályra, aki nélkül a XIX. századi irodalmának jelentős része nem juthatott volna el az olvasóhoz. Ő volt Széchenyi István nyelvtanára, műfordítóként és íróként is munkálkodott. A Jelenkor című politikai lap szerkesztését is a Pesttől egynapi járóföldre lévő Törtelről intézte, ahol kezdetben nemesi pártfogójánál, majd saját kiskastélyában élt. A jelenkor Társalkodó című mellékletének létrehozásában munkatársai Vörösmarty Mihály, Csató Pál és Bajza József voltak. Vágó tanár úr délutáni előadásában az irodalom-támogató szerepét és felelősségét emelte ki, hisz ebben a korban a kiadó cenzori és lektori feladatokat is ellátott. Megjelentette Berzsenyi, Báróczi Sándor és Dayka Gábor verseit, miközben Tasso és Schiller műveit is általa ismerhette meg a közönség. Vezető körökkel kiépített kapcsolatai, markáns egyénisége és törekvése tett lehetővé, hogy a fővárosban is kialakuljon az e korban csak a nemesi udvarokra jellemző irodalmi közélet.
A kultúra nem létezhet támogatók nélkül. A Költészet Napjának programsorozata reményeink szerint minden tanuló lelkében hagyott nyomot a magyartanári munkaközösség segítségével. Emlékezetes számomra egy 33 évvel ezelőtti tavaszi nap, mikor ugyanitt diákversek és képzőművészeti alkotások voltak a főszereplők-köztük az enyém is.
Rónai Gábor
