Mindenkinek, mindennek megvan a maga értéke. Szintje. (Jó, ha az ön- és közítélet azonos!) Ehhez kell igazodnunk. Ha eltérünk ettől – akár fölfelé, akár lefelé – változó minősítést fejezünk ki. „Boldogságomnak édesanyja, / Egy égberontott képzetet” – szárnyal föl szerelmével Petőfi Sándor. „Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő” – a meghalt mamát a keserv kínjával támadja le József Attila. Mindkét példában közös: az azonosuló szeretet váltotta ki a fölemelő, illetve a lesújtó viszonyulást. Olyan – nem költői, hanem prózai, ceglédi – eseteket jegyeztem föl, amelyekben az „értékáthelyezés” (b)alul sikerült.
DZSÚDÓCSARNOK. Az új, a Malomtó szélen. Nem a tényeket soroló kudarc foglalkoztat elsősorban. A jelenség. A büszke fáról elénk került egy fakó levél, – de minden ága fertőzött. Az ember által. A munkához való viszonya által. Pedig a munka szent. Emberteremtő. Világmozdító. „Karod erős – szived emelkedett:/ Végetlen a tér, mely munkára hív” – biztatja az Embert emberire az Úr. (Madách Imre) A madár az énekre, az ember a dologra teremtetett. Ezért jellemmutató: Kinek-kinek munkája mutatja meg mivoltát; amilyen a munkája, olyan a mester. A ceglédi dzsúdócsarnok állapota nem csak anyagi, technikai (b)alulteljesítés. Emberi is. Nyilván javítható, (vissza)fizethető… De az erkölcsi kár nem térül meg. Ugyan! – legyint sok fásult: ma ez a kor-szerű. Én csak képzelődöm. Ha így teremtette volna Isten az embert, még ma is négykézláb járna és makogna. Ha így vájt volna barlangot az ősember, rászakadt volna. Ha így faragott volna kőbaltát, éhen halt volna. Ha így végezte volna el az utódnemzést, dzsúdóbódét tákoltak volna össze Cegléden. (Kicsinység jobb azért…)
BOKSZMECCS. Ez is küzdősporthoz kapcsolódik, küszködő vélekedéssel. Papp Laci nyelvi KO-ja: Közöld Okosan, így: az újságban ökölvívás, a lelátón boksz, a ringben bunyó. Akárhogy is: az egyik legkeményebb sport. Nem a nebáncsvirágok kertjébe való. De nem is könyvtárba, galériába, templomba. Bár…
Ezt olvastam az egyik helyi kiadványban: „Képzelt riport egy húsvéti bokszmeccsről”. Figyelemfelhívó a cím: a „húsvéti” és a „bokszmeccs” ellentétesnek ható képzetkapcsolása és hangulata teszi azzá. Hát még a féke- és mércevesztetten képzelt tudósítás! A helyszín: a Golgota Stadion. A fekete mezes Gonosz és a fehér mezes Jézus Krisztus. A bíró: az Úr. Kegyetlen, vércsobbantó ütések a fehér mezes testén. Aki bele is halt a gonosz sorozásba. Sírba tették. „Pár nap múlva azonban csoda történt: a fehér mezes bokszoló feltámadt!” ”…a fehér mezes lett a bajnok.” Mintha a ringszpíker kiáltaná: „Éljen a bajnok!” Kezdődik a riporterek ostroma.
Értem én a – jó – szándékot: közel hozni a mai emberekhez Jézus, a feltámadás, a húsvét történetét. Népszerű formában, sportosan. De – így! – a köznapivá tétel (a profanizálás) a témához illő kifejezéssel: mélyütés lett. Majd a balcsapott – az én arcomon is! – (b)alul sikeredett. Mert ez a párhuzam (allegória) túl erőltetett, méltatlan. (Hogy’ kerül a bokszkesztyű az Úr asztalára?!) Mert itt bár képzelt, mégis elképzelhetetlen a távolság a fent és a lent, a szent és a világi, a Biblia és a pontozólap, a feltámadás és a letámadás között. Szóval engem kiütött, nekem KO: Kínos Olvasmány.
KUTYAFUTTÁBAN. Lányok állnak a Szárcsa utcai táncstúdió előtt. Csivitelnek, mint a tavasznak örvendő fecskék. Egy fiú közeledik. Póráza végén kutya. A táncos lábúak és nyelvűek összesúgnak, majd elhallgatnak. Várnak. Talán egy szóra. De a srácot hirtelen elrántja a jószága. Hiába: egyik kutya, a másik is eb, nyilván lány, és hát a kutyának is kies kikelet van… A vágyódó szemek csak kutyafuttában néznek egymásra. Kutyaszorítóba került a sóvárgás. Míg az irigy kutyák vígan kutyálkodnak, s a kutya ugat, a kamasz halad. A szerelmi fölbuzdulás (b)alul végződött…”
Koltói Ádám
