Még élénken él emlékezetemben, amikor a kőrösi Arany János Társaság meghívott, tartanék-e előadást a költő természetismeretéről. Az előadást az internet is őrzi, amiből csak néhány érdekesebb részlettel igyekszünk tiszteletünket kifejezni a költőóriás iránt. 1817. március 2-án született Nagyszalontán. Idén a jeles évforduló kapcsán a Honismeret 2017. évi 2. száma is java írásait neki szentelte. Az egyikben szellemes megjegyzés olvasható: mi lett volna a nagykőrösi évekből, ha nincs a tragikus végű szabadságharc és üldöztetés…
E megfontolásoknak papírra vetése inkább legyen az irodalomtörténészeknek és történészeknek a dolga. Viszont a természettudományos vizsgálódás sem kevésbé érdekes, bizonyítva azt, hogy egy vers, elbeszélő költemény, vagy éppen hosszabb prózai írás természetrajzi elemei mennyi megfigyelést és tudást kívánnak.
A következő sorok, akár ma is papírra kerülhetnének: „Részeg ember ez a világ: /Ötször, hatszor egy nyomba hág; /Kész ugorni hegyen-völgyön /S felbukik a sima földön.” (A világ 218.) – A XIX. századtól a XXI. századig ismétlődő háborúkra is érthetjük. Nem volt elég kifolyt vér, hogy ne folyjék újból? Legalább gondolkodásban olyan korú lehetne az emberiség, mint volt Arany János, amikor a margitszigeti tölgyek alatt merengett az életről, s az elmúlásról…
A természet ismeretének jellemzőit a következőkben foglalhatjuk össze: 1. A szülőföld (és az Alföld), általában a magyar tájak (folyók, hegyvidékek); mind együtt a vidék igaz szeretete; 2. A magyar népélet hiteles ábrázolása (tanyai ember, betyár, csikós, juhász, kocsmáros stb.); 3. Általában pontos növény- és állatfaj leírások, természetrajzi ismeretek bizonyossága, de a népdalok vagy Tompa modorában való leírások nem jellemzők verseire; 4. Az alkotásai természeti képekkel mégsem túldíszítettek; 5. Viszont jellemző a személynevekben való üzenetei (laboda, aloé, szajkó, páva stb.), amelyek legtöbbször metaforákban jelenik meg.
Ki ne ismerné a Toldi kezdő sorait, amely tökéletesen jellemzi a síkvidéki aszály gyötrő hatásait. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, /Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta: /Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,…/” (Toldi I. ének 1. vsz.) Ilyenkor egy csárda hűvös enyhesége, még ha nyomorúságos és düledező, mégis szinte csábítja az arra vetődőket: „Szennyes is, rongyos is volt az öreg csárda, /Oda illett volna Hortobágy síkjára. /Egy szomorú kútágas ácsorgott előtte…” (Toldi X. ének 15. vsz.) A betyárok betyárkodását hajazza a szarka, amelyet Arany tréfás sorokban mutatott be: „Turgudorgod mirgit forgogargadtárgál: /Argadórgósorgom margarargadtárgál? / Targakargarorgodj hárgát korgomarga, / Irginerger arga porgokorgolbarga.” (A Jóka ördöge 5)
Ha van nyomorúságos ebéd, az a Bolond Istókban olvasható. „Ebédre vackort és kökényt szedett / S egész nap elcsatangolt a Nagy-erdőn, / Olvasni fűbe ha telepedet..” (Bolond Istók II. 47. vsz) Viszont a gyümölcsfogyasztásra szentenciát is olvasunk: „Mint a fa, mely döltében egy / Férges gyümölcsöt eldobott! /Hagyjátok ott…” (Katalin 10. 702) A bólogató eperfára talán mindenki emlékezik tanulmányaiból, viszont az elporladt magyar ősmítoszok egyike bizonyosan a diófa, ezt Arany sem hagyja említés nélkül: „Ő fejti meg a szent diófa /Héján levő irásokat…Fönsíkon áll a nagy diófa, /Vész és idő ellen megóva, /Idő és vész dacára ép; /Annak körébe gyűlt a nép.” (Az utolsó magyar 4, 6)
Természetesen a Toldi eposz aranysakálja sem maradhat említetlenül, vagy a tanyavilág kedves és felettébb hasznos – egyébként ősi – kutyafajtái: kuvasz, komondor, puli. Szinte ugyanúgy találkozik egymással szemben az amerikai jövevény, a pulyka és Ázsia ékessége, a páva is, előbbi hétköznapi ételek forrása, de a páva már nem a forradalmat, hanem a szépséget és a házőrzést szolgálja.
Találékony a költő, mikor az özönvizet, budai kutyavásárt és az áloé virágzását képzavar nélkül képes összekapcsolni. Talán a virágzást érdemes némiképp magyarázni, bár a leírás pontos. Ez a pozsgás növény, ha egyszer virágzott, elpusztul. Vagyis az idézett képsor az egyediségnek remek illusztrációja. „Egyszer volt özönviz, mióta a világ; / Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág; / Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán: /Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.” (A nagyidai cigányok I. 823.)
Még sok példát kínál a hatalmas aranyi életmű, de a fülemüle-perrel azért zárjuk a tisztelgő írásunkat, mert tetszik, nem tetszik – rémisztően igazat ír rólunk és nekünk, de talán senkiben sem fogalmazódik meg, hogy a költő hazafiatlan… „Emberemlékezet óta / Állott egy magas diófa… /A dió is odahulla, /Bölcsen eltűrt, le nem vága…/”Fütyül ez az én madaram!” „Kendé bizony az árnyéka!” /Se ide nem, se oda nem…” (A fülemile 300-303.)
ESDÉ
Fotó: SD fotók
