1977-ben híre ment, hogy Cegléd Városi Tanácsa (végre) egy várostörténeti monográfiát ad ki, s a tágabb értelemben vett kultúrtörténeten kívül, a természet-története is helyet kap. A Kossuth Múzeum felfogása szerint abban csak múzeumi szakértők írhattak. Szollát György barátom, a Természettudományi Múzeum Növénytárának terepbotanikusa kért tőlem 12-13 terepnapot, hogy a várost és a környéket járjuk be aprólékosan. Az egyezség úgy volt, hogy a kötetbe ő írja meg az anyagot, de magam is beleértendő vagyok. Elfogadtam, mert a munkahelyemnek nem tetszett a botanikai kilengésem…
Negyven év távolából elmondható, hogy életünknek talán legjobb két hete volt. Számtalan különleges növény-és állatfaj került a látókörünkbe, mert az agrárprofilú város környezete igazi „terra incognita volt”. Május elején állt akkor a kalendárium, amikor az első barnavirágú pókbangókat megláttuk. De a rákövetkező évben Gyuri barátom már máshová került bevetésre, nekem maradt a hálás és súlyos feladat: a teljes feltáró munka végigvitele.
A szoboravatáskor elnapolt avató beszédem része lett volna, az egyik kérdezőnek akkor megfogalmazott s adott válaszom is. Kezdetben a Csíkos-szélen (nem a Csikós-szélen!) 2.500 db körüli tőszámot regisztráltunk ELTE-s hallgatókkal, ami folyamatosan nőtt, mert a csenkeszes gyepen sikerült a Kossuth TSz gyeptégla nyerő ágazatát leállítani és már birkákat sem legeltettek a területen. Akinek jó a lába és van rá szeme, persze tovább kutatott; a Vásártér mögötti gyep nemcsak újabb populációkat nevelt, hanem lett ott albínó poloskaszagú kosbor is. A legkisebb folt a szegedi vasúti töltésen túli területen, Nagyréten gyengének bizonyult, két évtizede már nem is találom. Viszont az 1982 utáni eredmények alapján a Csíkos-szél 17,2 ha-s területe országosan védett lett, noha sokszor tudatlan, olykor barbár pusztító szándék kárt akart tenni a terület flórájában (3 cm-es fű marha legeltetéssel, cross-motorozással, sitt lerakásával).
A tettesek és a kártevők mindig lelepleződtek. A Városi Tanács ügyosztálya, a Ceglédi Rendőrség múlhatatlan érdemeket szereztek a hatósági és személyemet érintő védelemben. Most ugyan már könnyű hencegni a pókbangókkal, de akkor bírni kellett a támadásokat. Sapsál, Bori, Vidéki, Molnár, Sulyok készítették itt szakdolgozatukat, majd a következő hullámban még többen érkeztek kutatni a területre. Érdekes a ceglédi gyep, mert az ’50-es évek elején még a Szovjet Hadsereg lőtere volt, amikor még itt is élt a földikutya valamelyik faja, de a katonai mozgások és szorgos vadászat után kihalt. Viszont délről érkeztek madarak, és szétszórták tollukról az apró pókbangó magvakat…
Érdekességként elmondható, hogy Kitaibel Pál bejárta a környéket s nem találta meg, ugyanígy nem jutott előbbre Pénzes Antal vagy Priszter Szaniszló sem. Aki most Diósi Pál és fia márványba kövült pókbangó szobra előtt megáll – Dr. Túri József és felesége anyagi áldozatából – felteheti a kérdést: miért ennyire kedvezményezett a Csíkos-szél? Erre a Gerje lapály adottságai adják a magyarázatot. A csenkeszes rét alatt, ami eltér Soó Rezső kékperjés pókbangós rétjeitől (!), 22-27 cm mélységben darázskő réteg található, ami tél végén könnyen átnedvesedett és hamar ki is szárad. Akadémiai és OTKA-témában kifejtettük, hogy a rét szikesedő, a talajban sok alumínium só és ugyanakkor cink is található. A pókbangó (Ophris sphegodes) orchidea, vagyis egyszikű faj, aminek apró magvai cink hatására előtelepet (prothokorm) fejlesztenek, majd 3. évben már virágozni képes, szárgumós növénnyé válnak.
Ezért fontos, hogy amikor kijön a pókbangó hajtása tavasszal, a magérlelés után a talajba húzódásig sem legeltetés, sem kaszálás ne történjék. A cinktartalom bár alacsony a talajban, de mégis serkentő! Mi lehet ennek a magyarázata? Él a gyep talajában egy, a palántadőlést előidéző kórokozó, a Rhizoctonia solani; az meg épp a pókbangó csírázásához szükséges. Ezt a gyalogsági ásóval dinnyeföld kockát szedők is megértették, ekkor levették rólam az első gyanúsítás terhét: megátkozom a földet, s elhalnak a palánták. Ennyi azonban nem elég annak, aki a boszorkányos tudás hírében áll. Eljött egy alkalom, amikor éppen a névtelen utcáknak kellett nevet adni. Bevallottan nagy érdeklődést mutattam, így a Gerjén túli utcának a Pókbangó nevet javasoltam. Elfogadták, mint testületi tagnak az előterjesztését egy ellenszavazattal átment: mondván, cigány növénynevet népszerűsítek. Ez lett a második boszorkánykodásom. Erre a döbbenet után csak annyit tudtam válaszolni, hogy 1758-ban még nem éltem, ugyanis akkor kapta nevét…
Tehát mindebből láthatják Olvasóim, hogy a nagyon munkaigényes kutatások mellett nagyon sok méltánytalanságot, gúnyt és újabban pedig a felfedezés dicsőségének elorozását is meg kell élnem. A zseniális régész, László Gyula bátyám mondogatta, hogy ez sose legyen bajod, mivel akinek az eredményei folklórizálódnak, annak a neve biztos megmarad. Pláne akkor, ha azt nem a mindenkori hatalom támogatásával érte el és már a mecénások, szobrászművészek, vagy támogató városvédők bástyájaként emléket állítottak a pókbangónak. Ez akkor is tény, ha a furcsa „szoboravatási tömeghatás” folytán tökéletesen sikerült a kitakarásom, ugyanis vastag oszlop mögé szorultam, mint ahogy a Tel-Aviv-i repülőtéren. Ott az védett meg a golyóktól 1979-ben, a Városháza aulájában pedig a dicsőségtől 2017-ben…
ESDÉ, alias Surányi Dezső
történeti-ökológus, botanikus
