A kórház a csodás és a szomorú emlékek tárháza! Onnan való ez az emlék–kép.
„Ez bizony isiász” – mondta házi orvosom vizsgálat után, úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt, s beutalt a kórházba. Az idegosztály hatágyas termébe kerültem. Mi tagadás, hangulatom borús volt, mint az idő odakint. A teltházas kórteremben idős, mozgásképtelen betegek feküdtek. Munkás évtizedeikről árulkodott kérges, de már ernyedt kézfogásuk. A terem beszéd híján volt, emlék-monológba nem kezdett senki. A múlt hiábavaló, a jelen meg? Néha-néha egy-egy jaj hallatszott, aztán csend…, néha-néha egy-egy felszakadó, valamire vágyó, valakire váró sóhaj…
Ágyszomszédom egy béna, öregember volt. Nehezen mozgott. A magam baját feledve, segítettem neki. Mikor kérte, felültettem, mikor kérte, megitattam… Hogy került ilyen állapotba, mi volt a foglalkozása, szakmája? – kérdeztem tőle egyik nap. Érdeklődésemmel megbontottam emlékeinek esőzsákját… A kórterem kíváncsian figyelt.
Gőzmozdonyvezető voltam – mondta, és ráncos arca kisimulni látszott. Gondolatai a múltba lendítették. Az odalett egészsége hirtelen visszatért. Ágya szélén ülve, az „egyszer volt, hol nem volt” szakmájáról, meg a csodaszép, fekete, füstös mozdonyáról mesélt nekünk, betegtársainak. Mesélt, csak mesélt…, egyszer csak!… már nem is mesélt, hanem a jobb keze a vesztinget* markolta, bal karjára támaszkodva kikönyökölt masinájából, tekintetével a sínpályát, a jelzőket figyelte…, s robogtunk, robogtunk a négy-huszonnégyessel – öt „pullmankocsit” vontatva – a nyíregyházi vonalon Budapest felé…
Ő, a mesélő, mozdonyán… a Végállomásra.
HálO
*Veszting = Westinghouse-fék (e: vesztinghauz) vasúti önműködő légnyomásos fék, G. Westinghouse amerikai mérnök nevéről.
Nagyon megható történet – egy mozdonyvezető feleség olvasatában is.