Lecserélve

A mai fogyasztói társadalom, a reklámok világa azt sugallja nekünk, hogy a legjobbat érdemeljük, és ha nem vagyunk megelégedve bármivel, akkor van rá megoldás, le kell cserélnünk az adott dolgot egy jobbra, szebbre, nagyobbra, újabbra. Ma már kevés olyan tárgya van az embereknek, amit megjavíttatnak, amihez annyira ragaszkodnak, kötődnek, hogy energiát, fáradtságot, utána járást nem sajnálva megtartják, és nem lecserélik.

Sajnos a fogyasztói hozzáállás a társas kapcsolatainkon is meglátszik, ha egy kapcsolat nem működik, akkor új partner után nézünk (tisztelet a kivételnek). De mit érez ilyenkor az, akit „lecseréltek”? Egy jó barátom szó szerint ezt mondta: „Lecseréltek egy fiatalabb, vékonyabb fickóra”. Lecseréltek, ízlelgettem a szót. Igen, mint egy hűtőt vagy egy autót, hiszen a régi már sokat fogyaszt, már nem olyan korszerű, a tulajdonosának gazdaságosabb, ha újat vesz. De igaz ez a párunkra is? Valóban ezt kell éreznie annak, akit elhagytak? Volt idő, amikor bennem is forogtak ezek a gondolatok, de szerencsére mára már kitisztult a kép. Az igazán szerencsés és jó felfogású emberek egyáltalán nem érzik azt, hogy lecserélték, vagy ha mégis, akkor jelentéktelenül rövid ideig. Szerencsére ismerek olyan embereket, akiknek helyén van az önbecsülésük és a lelki traumán, sokkon túl nem érezték azt, hogy értéküket veszítették, ezért van mással a párjuk. Ezek az emberek úgy tudnak továbblépni, hogy az önbecsülésük nem sérül. Megélik a mélységet, a fájdalmat, de tisztában vannak az értékeikkel és talpra tudnak állni. Ők vannak kevesebben.

A többség, ismerőseim, barátaim jó része hasonlítgatja magát az exe új társához, keresi, méregeti azt, hogy miben lehet jobb a másik nála. De ez felesleges dolog, mert egy intelligens, értelmes ember nem cseréli le a párját, itt nem cseréről van szó, érzelmekről, kémiáról, felmerülő és kijavítatlan hibákról. Egy kapcsolat bonyolult és összetett dolog. Az elhagyott fél nem kevesebb, nem értéktelenebb, mint az utódja. Minden ember egyedi, különleges és természetesen értékes, és ez nem függ attól, hogy a párja annak látja-e. Mindenki magában hordozza ezeket a jegyeket. Ha a társam, a párom másba lesz szerelmes, az nem von le az én értékemből, természetesen nem is ad hozzá semmi pluszt. Én, én vagyok a hibáimmal és jó tulajdonságaimmal együtt. Természetesen nem vagyok tökéletes, nem vagyok hibátlan, de kevés se.

Gyakran hallom azt a mondatot, hogy a volt házastársam majd rájön, hogy mit veszített. Ilyenkor az jut eszembe, hogy ez kinek lesz jó? Nekem, mert igazolja, hogy értékes vagyok? Biztos, hogy ez csak akkor igaz, ha ő is tudja? Akkor mi történik, ha rájön, hogy mit veszített, majd újra úgy látja, hogy nem én vagyok az igazi? Újra értéktelen leszek? Kinek? Neki? Fontos nekem az, hogy ő mit gondol? Ha igen, miért, hiszen már nem hozzám tartozik. Azt gondolom, mindenkinek magában kell rendet tennie, és ha rájön arra, hogy ki ő valójában és milyen jó tulajdonságokkal bír, akkor nem mástól várja a visszaigazolást. Abban a pillanatban kerek lesz a világ, abban a pillanatban megnyílik az út egy új élet felé. Általában ilyenkor köszönt be az új szerelem az emberek életébe. Arra viszont továbbra is figyelni kell, hogy a társunktól független, önálló, értékes személyiségek vagyunk, és nem azért vagyunk valakik, mert van mellettünk társ, hanem magunk miatt. Akkor vagyunk igazán boldogok, ha önmagunk lehetünk! Egy öntudatos ember sose érzi azt, hogy lecserélték, azt gondolja, hogy a kapcsolatuk nem adja azt mindkettejük számára, amit szeretnének. Elengedi a múltat és békében él önmagával.

Kis Erzsébet
(A kép illusztráció.)