Parkolóhelyet keresek a Kossuth Ferenc utcán. Már megint egy a kettőben. Az egyik autós úgy állt be, hogy a kocsi „lába közé” került az elválasztó vonal. Egyet fizet kettőt kap… Arrébb találok egy üres sávot. Mivel csak sofőr vagyok, legalább egy óra várakozás a sorsom. Hátradőlök, tekergetem a rádió gombját, nézelődöm kifelé, de mivel inkább befelé – gondolataimba – látok, homályos a szélvédőn túli kép. Mígnem tisztul, élesedik a látvány: a járókelőkre külön-külön „reflektoroz” a figyelmem. Az imént még áradó sokaság egyes személyek láncolatává válik. Mintha nézőtéren ülnék, – kíváncsian követem az utca színpadán belépő és ellépő szereplőket. S percek múlva egyre érdekesebbé válik a sokalakos jelenetsor. Bár minden előttem elhaladó ismeretlen a számomra, megpróbálom kitalálni, mi sors az övé. Nem ítélet, nem (Isten ments!) előítélet ez, – a fantázia játéka, az „embert keresek” (Diogenész) ihletése, a „minden ember … /Észak-fok, titok” (Ady) izgalmas megfejtési kísérlete, a szemlélődő empátiaképességének gyakorlása. Bár a látszat csal(hat), csalhatatlan az igazság: minden ember külön világ, tehát észre kell venni, föl kell fedezni. Még az utcán is, távolból is…
*
Egy nő és férfi jön ki a kenyérboltból. Szinte egyszerre tépik le a nejlonzacskót a félbevágott vekniről. Kettétörik, nagyokat harapnak belőle, meg-megállva. Sárga levél hull a férfi falatjára, a nő lefújja; s talán azért rándul az arca, mert gúnyos üzenetnek tekinti: csak ez jut a kenyérre.
Csinos lány tűnik fel a járdaszínen. Alakjának feszes ívei szinte metszik a levegőt. Mögöttem rákiáltón harsan az autóduda. Egy pillanatra az út felé fordul. Szomorú az arca. Úgy tűnt, a tavasz szökik ide vissza, de marad az emlék, a lány arcába hulló hajjal tovasiet.
Egy úr az új szereplő. Lassan lépked, mintha díszlépcsőn haladna fölfelé. Alakja zárójel bezárva: az emelt fő és a kissé hátrafeszített testtartás rajzolata ez. Jobbra tekint, balra tekint – hát senki nem köszön, biccent vagy emel kalapot neki?!
Furcsa, széteső, diszharmonikus mozdulatok törik meg a képet. A posta felől egy fiatalember küzdi magát előre. De ami nekem küzdelemnek látszik, az neki a létmozgása. A sorsa. Többen a kelleténél szélesebben kerülik ki az ide-oda lendülő járást, s van, aki még a fejét is elfordítja. Pedig ő – mosolyog.
Egy fiatal nő érkezik át a zebrán. Terhes. (Ez nem méltó szó. Inkább kismama, gyereket váró, anyai örömök elé néző, áldott állapotú…) A kabátját már nem tudja begombolni. Kislány vagy kisfiú „van vele”? (Tévedtem: nem kell az idézőjel.) Ő már tudja. Biztosan a nevét is. Karácsonyi ajándék lesz. Óvatosan halad. A felhők mögül kibúvó napsugarak kísérik útját.
Kinek magyaráz ilyen lendületes kézmozdulatokkal? Nincs mellette senki. Telefonál? Nem. Fejét mereven tartja fölfelé, olyan hangosan ágál, hogy az autóban is hallom a hangját. De szavai úgy pattognak, kavarognak, mint a szétszakadt füzér szemei földre hullva. Shakespeare-tragédia témája lehetne, ami vele történt? Vagy Arany János-i ballada tudná elmesélni sorsát? (Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
A piacról jöhet az öregasszony. (Az öreg nem sértő szó. Eredeti jelentése: nagy, jelentős, tisztes; így: Hírnevet öregbít, Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál!) Kerékpárján szatyrok himbálóznak, majd’ elrántják. Ő támasztja biciklit vagy az őt? S otthon ki, amikor hazaér talán súlyos múltját is cipelve?
A boltoslány nagy labdákat rak ki az üzlet elé. Tavasszal, a friss mezőn egy kissrác majd oly magasra rúgja a pöttyöst, hogy a Napgömb mellé száll.
*
Járókelők. Ismeretlenek. Valakik. ValAKIK: emberek.
Koltói Ádám
(Illusztráció: Krizsán Ervin)
Valakik. Valakik nem akarják, hogy a logikára, számtanra épülő, a világon egyedülálló ősnyelvünket, minden magyar ember megismerhesse, hogy annak tudatformáló rendszere felemelhesse.
dr.Kiss Dénes Emberszám
http://www.kincseslada.hu/magyarsag/e107_files/public/KissDenes_Emberszam.pdf
Egy kispesti vendéglőbe, egy kis Pesti vendég lő be.
Korondon körbeforgatták korongon és így kerekedett kerekre a kerámia.
66ósan66 hathatósan hathat
Nem sokaság, hanem lélek, szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ha tanítanék
az ékes magyar nyelv lenne
csupán minden eszközöm
amin a vendég üdvözöl
és ha elmegy, elköszön.
Hisz rég tudott: az egyszeregy
a nyelvünk titka, kódja,
hogy magyarul összeadni
a számtan ritka módja.
Ha tanítanék
elmondanám, hogy magyarnak
lenni áldott irgalom,
s Himnuszt sírva bent magamban
fájdalmunkat ringatom
Mert nem termőbb a föld sehol:
vértől dús a szent kalász,
s belőle sült friss kenyérnél
ízesebbet nem találsz.
Ha tanítanék
megmutatnám ősi titkok
hegyekbe bújt rejtekét
kezdetektől mint vigyázta
nemzedékről nemzedék.
Kövekbe rótt imáinkat,
útjaink térképeit.
Királyaink égi vágyát
és az ellen vétkeit.
Ha tanítanék
könyörögnék a szívekhez:
őrizzék a pentatont
gesztenyefák alatt a sírt,
s csillagokban fent a hont.
Kufároknak ne higgyenek:
ne vigyen, ki nem hozott!
Hazug szavaktól óvjanak
iskolát és templomot.
Ha Tanítanák:
Minden embernek született joga az egyéni szabadság
A született jog előtt, “született kötelességek” a mérvadók
A jogokat, kötelességeket pláne, senkinek nincs joga átruházni, megszavazni, semmiféle államhatalomra, vezetőre, képviselőre, stb.
Egy ember, egy nép szabadsága nem öröklött jog, nem az apák dicső tettein alapuló kényelem, ez minden egyes generáció kutya kötelessége…