Amikor kezembe adta Török József, Ceglédbercel polgármestere a díszpolgári cím odaítéléséről értesítő levelet, homályosuló szemmel és értetlenkedve kérdeztem: mi ez? Majd magamtól napokig: miért? Dicsérjük a gyümölcsöt, amikor létét nem csak magának köszönheti? A tápláló gyökérnek is, a fénybe feszülő ágaknak is, az éltető esőnek és napnak is. Csak része vagyok én is az egésznek, „az őssejtig vagyok minden ős” – a költői hitvallással azonosulva.
Berceliségem? Világra ébredésem a valóságos szülőházban; a szó szerinti szülőföld birtokba vétele, amikor mezítláb rúgtuk a rongylabdát az utca porában; az édes szavak megízlelése. Négy család lakott a közös udvarban. Téli estéken összehúzódott a porta népe egy konyhában. A kályhából föl-föllobbanó fény szavakat is melengetett. Beszélgettek, meséltek. Akkor megéreztem – anyám ölében álomba hajlón – a szép szó lélekérintését, a tiszta, egyszerű emberséget, az együttlét együtt-szívdobbanását.
A díj, nekem? Belepirulok Arany János szemérmességét idézve: a sors „Ada címet, bár nem kértem, / S több a hírnév, mint az érdem.”
Hisz’ annyit érek én, amennyit érnek azok, akik már égi létükben vannak velem; annyit érek én, amennyit érnek azok, akik szívközelemben vannak; annyit érek én, amennyit érnek azok, akik gyermekből felnőtté válva is megőriznek lelkükben.
Drága szülőfalum, köszönöm.
Koltói Ádám
