Megint itt ülök az asztalnál, mint egy hónappal ezelőtt. De most nem segítséget kérek és magyarázom, hogy adni miért jó, hanem a mérhetetlen hálámat szeretném kifejezni, mindazon jóakaratú embernek, aki bármilyen módon hozzájárult az akció sikeréhez és a gyerekek boldogságához!
Mikor elkezdtem, csak szerkesztettem egy plakátot. Elsétáltam a falumba és megmutattam a polgármesternek, az iskola és óvoda vezetőjének. Engedélyt és segítséget kértem. Azonnal kaptam. Létrejöttek a gyűjtőpontok. Írtam egy cikket a helyi újságba. Létrejött a facebook esemény. Minden ment a maga útján. Aztán pár nappal később kapom a hírt, már Cegléden is megjelent a cikk és Kecskeméten is összefogtak. Megmozdultak a környező települések! Kapom a telefonokat, este csöngetnek és ott a doboz az ajtó előtt, megállítanak az utcán, üzenetet írnak, kérdezik mire van szükség….és sorolhatnám. Minden napra jut valami csoda. Kapkodom a fejem. Hol volt eddig ez a sok jó ember?! Itt. Körülöttem, körülöttünk.
A mindennapok szürkeségében hajlamosak vagyunk elmenni egymás mellett, szürkén végezni a dolgunkat és elkeseredni, hogy ebből a világból már kiveszett a jóság. Hát NEM! Ez az akció megmutatta, hogy ez egyáltalán nincs így. Megtanultam, hogyha felkínáljuk az embereknek a lehetőséget arra, hogy jót tegyenek, igenis élnek vele!
A társadalom minden rétegét sikerült megszólítanom. Gyermektelen párok, fiatalok, idősek, családok, özvegy férfiak, idős asszonyok, tehetősek, kevésbé tehetősek. Sokfélék, de egy a cél! Adni szeretnének. Ki egy rúd szalámit, vagy egy kiló lencsét, ki nagyobb pénzadományt, ki hatalmas, édességgel teli dobozokat, ki egy kiló szaloncukrot, játékokat, vagy akár bútorokat is. Gyűlik, egyre csak gyűlik. És Jó! Olyan jó belenézni az emberek szemébe és látni a karácsony lényegét, az Angyalt!
Belefutok megkeseredett emberekbe. Mondják: „Milyen aranyos vagy, hogy hiszel még a tündérmesékben!” Értetlenül állok. Ez nem mese. Ez a valóság, amit együtt írunk mesévé!
Közeledik az időpont, az átadás időpontja. Egyre nagyobb rajtam a súly. Az emberek bizalmának a súlya.
Összeszervezek a falumból, innen Nyársapátról egy kisebb csapatot. Az nem elég, ha csak én látom, egyszer mindenkinek látnia kell! A civil szervezetek, iskola, óvoda, önkormányzat részéről egy-egy ember. Kicsiny küldöttségünk és a hátunk mögött egy adományokkal teli 3,5 tonnás kisteherautó indul el 2017.december 20-án Székelyhídra, a Gyermek Jézus Otthonba!
A határon találkozunk egy másik „angyalhaddal” és igazi adománykonvojként lépjük át a magyar-román határt. A konvojt a mi kisbuszunk és a teherautó zárja. A furgon az ajándékok súlya alatt lassabb, nem tudjuk tartani a tempót, leszakadunk. Se GPS, se telefon, se térkép. Csak megérzés és a Jó Isten! Egyszer csak ott a tábla, Székelyhíd. Imádkozom: „Csak a templom tornyát lássam meg egyszer!” Ugyanis hol lehetne máshol a Gyermek Jézus Otthon, mint a templom szomszédságában. Valaki felkiált: „Ott a torony!” Nevetünk. Sikerült!
Közel száz ember egy hónapos kemény munkája hamarosan célba ér. Izgatottan kiszállunk. Zavarban vagyunk. Jön Ági ( Kovács Ágnes intézményvezető). Üdvözöl, ölel. Úgy, ahogy mindenkivel szokta. Ha norvég vagy, ha osztrák, ha magyar, ha árva, ha nem, ha hoztál, ha viszel, ha mosolyogsz, ha nem… Ő szeret. Majd egy közös ebéd a gyerekekkel. De előtte Ági mesél. Mesél a kezdetekről, a gyerekekről, Böjte Csaba testvérről, az itteni életről. Mesél az embereknek, akik először járnak itt, hogy olyan emberekké váljanak, akik visszatérnek, de nem üres kézzel és újabb emberekkel! Döbbent csönd, és könnyek. Bizony, ez egy Boldog szomorú „mese”. Megjönnek a gyerekek. Közös ima. Ebéd. Nincs olyan öt csillagos étterem, ahol ilyen jól esne a káposztaleves és a paprikás krumpli. Aztán ajándékosztás. Az egy hónapos munkánk egy óra alatt gazdára talál.
Aki élt és mozgott, mindenki cipelt valamit. Mindegyik csomagot tudtam, hogy kitől jött, és leírhatatlan élmény volt látni a gyerekek kezében, hogy helyben van, hogy jó helyen van, gazdára talált. Ekkor jöttem rá, hogy én ettől az akciótól többet kaptam, mint amennyit valaha adni tudok. Megszületik az elhatározás, Ági és néhány gyermek az otthonból, februárban útra kel, hogy személyesen köszönje meg az emberek jóságát! Jönnek! Hozzánk Nyársapátra! Hogy megmutassák, igenis szép az élet!
Hazaérünk. Mindenki hálás és megrendült.
Sokan gratulálnak. Igazán köszönöm, de az érdem nem az enyém. Azoké az embereké, akik ezekért a gyermekekért küzdenek napról napra! A dicséret őket illeti, és azt a közel száz embert, aki bízott bennem és segített!
Sokan kérdezik, lehet e még adni?! Mondom: „Lehet! Nézz körül a környezetedben és add oda egy nehézsorsú embernek a mosolyod, a jó szavad, az ölelésed vagy akár egy dobozt, tele ajándékkal!”
Baráti, hálás köszönettel, és
„Tiszta, hittel, erős kézzel!”: Bimbó Brigi
