Tanári példa

Lendületesen, érdekesen mesél. Arról, hogy az egykori törteli kis srác hogyan küzdötte fel magát az érvényesülés meredekén a katedráig, a fölöttes rangig, a magiszterségig. Kitartó munkával, elszánt akarattal. E tulajdonságokkal vágott maga előtt utat, mint a vitéz a mesében. A mese példázat is. TŰRI LÁSZLÓ tanáré is, aki tanári – mesteri – módon élte, éli életét.

–    Mi történt hatvan évtizeddel ezelőtt Törtelen?

–   Velem sok jó. A nagyszülők, a szülők, a pajtások létének, világának minden percét élveztem. Tűri nagyapám ’48-ban meghalt, őt csak a róla szóló történetekből ismertem. Pap nagyapám gazdálkodott, földje és szőleje volt, sokszor vele tartottam lovas kocsin a munkába. Édesapám különleges ember. Békés, türelmes, jószívű és rendkívül kreatív. Amikor a fiam hároméves  volt, ezt mondta: Apa, te ezermester vagy, de a Papa tízezermester. Kapott például egy nagy kosárban kidobásra ítélt motorkerékpár-alkatrészeket.  Úgy rakta össze „érzékből”, kispekulálva –, szakmai képzettség nélkül – hogy tizenhét évig azzal járt dolgozni. Később csinált magának egy kis traktort, azzal hozta-vitte azokat a gépeket, eszközöket, amelyeket a falubeliek adtak neki javításra. A házunkat két keze munkájával építette az alapoktól a tetőig. Közben földműveskedett, állatokat tartott. Édesanyám – aki fáradhatatlanul dolgozott a ház körül és a földeken – tíz éve meghalt.

A Papa – a mély megrendülés után – megtanulta a háztartásvezetést. Sokszor főztünk együtt, szerettük a csülkös pacalt. Az unokák imádják, mindent fúrt-faragott-fabrikált nekik kívánságuk szerint. Kilencvenéves korában előjöttek a testi bajok, s hogy közel legyen hozzánk, behoztuk az idősek otthonába. Naponta látogatom. Kilencvennegyedik évében is frissen gondolkodik, sokat olvas, játszik a cimborákkal, imádják a nővérek. Nemcsak ezek az eleimtől látott példák hatnak rám mindmáig, hanem a megőrzött gyermekkori élmények is. Minden játszásunk, játékunk „alkotás” volt, hiszen magunk találtuk ki és csináltuk meg az eszközöket. Így fonódott össze a munka és a játék, talán ebből is fakadtak a mindig kedvvel végzett tevékenységeim.

–   Az iskolák…, a tanulás is?

– Mint a gátfutónak… Küzdenem kellett, de mindig előbbre akartam jutni. Az általános iskola kémiaóráinak kísérletei bűvöltek el, ezért ebbe az irányba indultam el. Vegyipari szakmunkásképzőbe kerültem Kazincbarcikára, s a szakmunkásvizsga után a Borsodi Vegyi Kombinátban dolgoztam három műszakban. A veszélyes üzemben a szimatszatyor (a gázálarc) ott lógott a nyakamban; előfordult gázömlés, robbanás is. A munka mellett levelezőn végeztem el a vegyipari technikumot. Merész elhatározásra jutottam: Egy életem, egy halálom, egyetemre akarok menni. Levelező tagozatról? – csóválta fejét az igazgató. Mintha rakétát tettek volna alám, úgy „hasítottam” a tanulással. Sikerült is: Szegedre, a JATE Természettudományi Kara kémia-fizika szakára 1972-ben felvettek. Akkor még kötelező volt egyetem előtt egy évig a katonaság. Nekem jól telt az idő Hódmezővásárhelyen, mert előtte kollégista voltam, gyárban dolgoztam, sportoltam, tehát testi-lelki kondíciómmal könnyen viseltem.  Mivel a későbbi feleségemet, Juhász Ilonát még az érettségi időszakában ismertem meg, s ő a debreceni egyetemen tanult, átjelentkeztem Szegedről egy év után, ott szereztem tanári diplomát – jeles eredménnyel.

–    Hogyan „találtál” Ilonkára?

–   Stílszerűen: egy laboratóriumban. Ő tanulmányi versenyre készült, én a felvételire. Feltűnt egy csinos, fehér köpenyes lány. Meglátni és megszeretni… Ezután együtt tanultunk, s 1976-ban, egyetemi éveink alatt össze is házasodtunk. Szerencsénkre mindketten állást kaptunk Cegléden, a Kossuth Gimnáziumban. Én 1977-től 1995-ig dolgoztam ott. Ilonka negyven évig tanított. Szép szakmai sikereket ért el, tanítványai tanulmányi versenyeket nyertek, és szerették odaadó osztályfőnöki munkájáért is.

–    Te haladtál megint egy lépcsőfokot…

– 1984-től 1989-ig voltam a középiskolai fizikaoktatás Pest megyei szakfelügyelője, majd szaktanácsadója, s megkaptam a fizikatanítás országos szakértői igazolványát. Elvem egész pályafutásom végigkíséri: jó szándékkal segíteni, nem „föntről” beszélni, hanem együtt gondolkodni.

–    Jó vezetői alkat vagy, ez kiderült.

–   Talán ezért neveztek ki 1990-ben a gimnázium igazgatóhelyettesévé. Célom volt a szakmailag igényes munka és a rend nyugalmának biztosítása.

–   1995-ben nem is egy lépcsőfok, – egy nagy ugrás következett.

–  Felkértek a Polgármesteri Hivatal művelődési, oktatási és sport osztályának a megszervezésére és vezetésére. Vívódás után váltottam (te is tudod, milyen jó közösség volt a gimnázium tanári kara), – egy feltétellel: ha e munka mellett továbbra is taníthatok egy-két osztályban. Engedélyezték. Nagy kihívást jelentett az új feladat – bár engem mindig ez vitt előre –, jogi és szervezési ismereteket kellett például megtanulnom. A sok szép eredmény közül csak egyet emelek ki: 1996-ban én kezdeményeztem és irányítottam a Kossuth-napok rendezvénysorozatot, amely mára Cegléd talán legjelentősebb közéleti eseménye. Tizenhét év után a Hivatalból mentem nyugdíjba. Megbecsülésemet, elismerésemet fejezte ki a 2012-ben megítélt Gubody-díj.

–    Hagyományos és nagy sikerű, telt házas tudományos programokat tartasz.

–   A Foucault-inga…, a református nagytemplomban. Látványos annak a bemutatása, hogy „Eppur si muove”, azaz „És mégis mozog” (a Föld). Galilei megszenvedett állítását (amelyet ő így nem mondott valójában) Foucault francia fizikus igazolta 1851-ben. Én 2007-ben mutattam be először Borsos Tibor segítségével. 2008 óta „Tudományok éjszakája – fizika” címmel „show”-t rendezünk a színházteremben, zsúfolásig megtelt nézőtér előtt.

–    Az örökmozgó Tanár Úr nyugalomba vonult?

–   A fizika közvélekedő törvénye szerint (sem) áll meg perpetuum mobile… Sok dolgom van naponta. Rám is pirít a feleségem: „Már megint nem csinálod azt, amit itthon kellene, olyan hosszú a listád!” Még tanítok is két gimis csoportot, még látom a csillogó szemeket, s nem tapasztalom, hogy a diákok gyorsabban gondolkodnának, mint én.  Csodálják is a tanítványok: A Tanár Úr kapásból megoldja a háromcsillagos példákat! Lelkesednek, mert látják rajtam, hogy élvezem a feladatmegoldást és annak átadását. A közmondás szerint: A sikeres tanítás szárnya a jó példamutatás. Nekem szükségem van a kétkezi munkára is. A garázs egy kis műhely, ahol dolgozgatok. A késztetés apai örökség… De ami a legfontosabb – a család. A lányunk, Dóra közgazdász, férjével az Egis gyógyszergyárban dolgoznak. Van két unoka: Bence 12 éves, Luca 2 éves. Imádunk velük lenni, minden héten felutazunk hozzájuk Budapestre. Balázs fiunk gépészmérnök, Németországban, Mainzban, az Opel központjában szerzett állást. Megnősült, a ceglédi kislány – ő formatervező – most költözött ki hozzá. Néha őket is meglátogatjuk.

–   Emlékszel, milyen jókat fociztunk a gimnázium tornatermében? A „nagy csapat” tagja volt Tóth Mihály igazgató, s a kollégák: Velkey Pál, Bíró Károly, Süli Aladár, Tompa Tibor, Véber Ferenc, Szabó Sándor, Gőz Sándor, Szalkai Miklós.

–  Csodás időszak volt! A derbi után sokáig beszélgettünk. Én régen röplabdáztam, NB II-ben.  Visszakívánkozom a játékhoz…

–    Vissza… Ha visszatekint a Tanár Úr a pályafutására, milyen bizonyítványt állít ki?

–   Jót.  Nagyanyám – bölcs parasztasszony – mondta: „Fiam, ezt nem is hiszi el sok ember, hogy te ezt megcsináltad, saját erőddel küzdötted föl magad.” Nem gondolom, hogy különleges képességeim lennének, de – ezt tanítványaimnak is mondom – szorgalommal, kitartással elérheti céljait az ember. Legyen szilárd az elkötelezettség: én akarok tudni! Az idő múlásával hajlamosak az emberek a kesergő feladással: jaj, mi lesz ezután?!  Olyan feladatot kell találni, amely életkedvet, örömet ad magunknak és másoknak is.

Koltói Ádám