Kárpáti Aurél mívesen szép sorai szülővárosáról, nyártól karácsonyig és karácsonytól farsangig, a nagyböjt idejére és a tavaszi kikeletnek szépséges illusztrációi már sokszor felvetették bennem, milyen jó lenne, ha akadna egyszer egy lelkes ceglédi fiatal, aki Kárpáti leírásaiból a régi virtuális várost számítógépen újjáteremtené. Legalább úgy – vázlatosan – mint megfelelő programok segítségével lehetséges alaprajzokból régi épületeket is „felhúzni”. Legalább annyira pontosan, mint azt az új régészeti szemlélet szellemében teszik. Térdig érő falmaradékokra ráépítve az új követ s téglát, amivel visszaviszik tekintetünket a múltba. Ez már nem is annyira illúzió, hiszen a modern háború mit hagyott Drezdából, Coventryből, Montecassinoból és ma ismét pazar turistalátványosságot mutatnak…
Tudom, ez itt most álmodozásnak hat. Vagy mégsem? „Milyen kicsi ez a tér. Holott milyen nagy volt annak a kisfiúnak, aki rajztáblát cipelve vágott át rajta – rendesen elkésve – az iskola felé. Nevetségesen kicsi a templom is. Mintha miniatűr mása lenne a réginek. Hát még a városháza. Láttam, amikor építették. Ez volt itt az első emeletes ház. Csodálatosan szép… Ott a sarkon, a sárga falú plébánia valamelyik avas matrikulájában még fel lehetne lapozni, ha netán elfelejteném. No, ezzel már egy kicsit itthon is vagyok…” – írta Kárpáti, de vajon ma hányan jönnek vissza ide szülővárosukba, amely sajnos redukált emlékezéssé változott. Jó az is, de talán a fájó és gyászoló szívnek sokkal többet is jelenthetne akkor, mint egy koszorú a síron. Ugyanis segítene megemelni az emlékezés hőfokát.
„Szívem már a torkomban dobolt. A lábam elzsibbadt. S akkor hirtelen harminc-negyven felkavart esztendő, mint a leszakadó égbolt; zuhogva omlott rám. Hová lett a fehér fal, páros zsalugáter, házoromról a kicsi kukucskáló-ablak, rozsdaszín kerítés s a tetején átbókoló, ezüstlevelű olajfa (ti. olajfűz)? Ki lopta el? Kié ez az új, idegen ház?… Mindig úgy képzeltem, hogy egyszer majd megállok előtte, lenyomom a kilincset, és bekukkantok az udvarára. Talán végig is sétálok a hervadt virágágyak között. Ezt még tartogattam magamnak. És most vége. Nincs. Elveszett. Mint az a régi-régi kisfiú, aki már sohase talál haza.
De hát csakugyan nem? Ha az élők nem igazítanak el, a halottak bizonyára tudják az utat. S én valójában úgyis hozzájuk jöttem.”
Hozzájuk jött Kárpáti Aurél, a gyermekkorának kellemes polgári életmódját felidézni, amelyben megvolt az ideje a munkának, a társasági életnek és megoldhatatlannak tűnő dolgok megoldásának. Persze a múltból mindenkinek más a fontos. Főleg akkor, ha valakinek a gyökerei máshonnan szívták-szívják az emlékezés nedveit és tápsóit.
Nekem ebben a túlpolitizált mában – a kommunizmus áldozatainak emléknapjához közeledvén – az él elevenen agyamban, hogy a Lovassági Laktanyával szemközti porta épületének folyosóit járva, tartottunk egy kutatónapi rendezvényt az Intézetemben. Nyujtó Ferenc vendégül hívta Tomcsányi Pált, a későbbi akadémikust. Agyamba beleégett az ő háborús története. A Vörös Hadsereg 2. Ukrán frontjának egyik egysége a kegyetlen budapesti ostrom után sok-sok ál-hadifogollyal is bizonyítani kívánta, hogy mekkora erők védték a fővárost – boldog-boldogtalan fiatalt, felnőttet, aggastyánt összefogdosva – többek között Ceglédre, gyalogmenetben elindították. A fiatalember Tomcsányi sem úszta meg, civil létére hadifoglyot csináltak belőle. Itt a laktanyában találta magát. De mint jó erőben lévő ember próbált ebből a helyzetből kitörni. A szegedi vasút felöli oldalon a kerítést megmászva, óvatlan pillanatban átvetve rajta magát, megszökött.
Nekem ő Pali bácsi – akit mai napig mesteremnek tartok – ezt 1977 őszén mesélte el, de ezt nem tartottam hétpecsétes titoknak. Bár Nyujtó Ferenctől parancsba kaptam, hogy ne beszéljek róla. Jó félév telt el, a hír mégis szabadon kezdett forogni miattam, nem sokkal a botanikából való doktorálás után. Helyismerettel nem rendelkező két bőrkabátos ember látogatott meg – a bedei kertészetben kerestek. A vizitek változó gyakorisággal ismétlődtek – hol ijesztgetéssel, hol édesgetéssel, de a hízelgést is próbálták rajtam a „szerv képviselői”. Az érdeklődésük 1988-ig megmarad, pedig próbáltam a kíváncsi urakat lerázni, de nem sikerült.
Eddig lenne a magam hozzáadott története az 1932-ben lezárt Kárpáti Aurél visszaemlékezés függelékeként; azért nekem igen emberpróbáló tréning lett a nyíltságról. Megmaradt bennem azonban a laktanyai történet. Majd a hadnép eltűnte után H. József barátommal bejutottunk az objektumba és K. Gyula ösztönzésére, szétnéztünk az épületeknél. Készült is akkor egy rövid tévés riport velünk, amelyről ugyanúgy elfeledkezett Cegléd, mint az 1977. évi meggondolatlan hírverésemről. Biztosan e csínytevésem oka lehetett, hogy a hatalmi piramison egy helyben álló alak lettem, viszont a kibeszéléssel szerencsétlen honfitársaim emlékét megőriztem. Csongrádon, a Budai Nagy Antal utca egyik házához a téglafelirat alapján vittem el egy kései hírt: talán földimet is a ceglédi föld takarja…
ESDÉ
Fotó: SD Fotó
