Most egy nyoma veszett szakmát menekítek írásba: a 35 milliméteres, celluloid szalagos filmvetítést, amely helyébe a digitális technika lépett 2010-ben, Cegléden 2011-ben (adatközlő Bíró József mozi-üzemvezető). A filmvetítést végző mozigépész estéről-estére háromszáz-négyszáz mozilátogató szórakoztatója, örökélmény szerzője volt. Munkájához tartozott, a szakmai teendőkön kívül, a pontosság és a mindenre kiterjedő figyelmesség.
A mozigépész munkájának rejtelmeiből – röviden. A filmszínházba megérkezett vasládából kivette a kerek alumínium dobozokat (általában a 6-7 doboz összsúlya 35-40 kg), és a gépházba felvitte. A dobozokból kiemelte a filmtekercseket (általában tekercsenként 700 méter), majd hozzákezdett a film tekercseléséhez és átvizsgálásához. Tekercselés közben, a tekercselést meg-meg szakítva, a film fényes és matt (emulziós) oldalát, a hangcsíkot és a perforációkat, valamint a ragasztásokat vizsgálta. A filmen karcokat, kötélkarcokat, hibás ragasztásokat, a perforációban kagylótöréseket keresett. (Az utóbbi hiba akkor következett be, ha a vetítőgép alsó orsója, rossz beállítás miatt, a filmet erősen húzta.) A film ragasztása acetonnal történt.
A filmhez engedélyokirat tartozott, amelyben a film állapotát százalékban rögzítették – anyag, kép, hang – a filmraktárban. Ha a vizsgálódáskor a filmen, lupén keresztül is látható rongálás volt, akkor azt a vetítés előtt jegyzőkönyvezni kellett. A jegyzőkönyvet aláírta két tanú, a mozigépész és a mozi üzemvezetője. Egy példányt a filmraktár, egy példányt a küldő mozi címére kellett postázni, egy példány az okiratba került. Jegyzőkönyv nem léte esetén, az előző gépész okozta hibákért, komoly kártérítést fizethetett a mozigépész a filmraktárnak. (A filmvetítés ördöge nem aludt mindig. Megtörtént, hogy vetítés közben egyvalami kettényírta a filmet. A felső orsóról futó filmből, az alsó orsóhoz érve, már két fél film tekercselődött…)
További teendők: A vetítőgép ápolása, olajozása, a futófelületek tisztítása, szükség esetén a kapubársony cseréje, az ívfényt adó szén rudak behelyezése a lámpaházba, a hangerősítő és a vészvilágítás ellenőrzése; ha kellett, objektív- és kapubetét cseréje stb., valamint a film vetítőgépbe fűzése és – pontos időben indított – vetítése. Indulás a reklám- és előzetes filmekkel. Vetítés után a filmet leszedő orsóra, majd vissza a dobozába, és azt lecipelve a gépházból, a vasládába tette a mozigépész. Hátra volt még a címzés, és a fuvarlevél kitöltése.
Három vetítési mód létezett a 35 mm-es filmnél: a normál, a takarásos és a szélesvásznú.
(Ezért kellett cserélni vetítés előtt az objektívet és a kapubetétet.) A mozigépész fizetése órabér volt. Az első előadás öt, a második és a harmadik két és félórának számított.
A 16 milliméteres keskenyfilmet izzólámpás, hordozható táskagépen vetítették. A filmszalagon egy képhez egy perforáció tartozott, és csak az egyik oldalon.
A múlt század hatvanas éveiben több kísérlet történt a 35 mm-es filmvetítés megújítására; gépekben is és módszerekben is. Például, nagy reményt fűztek a kreátorok a 70 milliméteres filmhez vagy, hogy térhatást érjenek el, az egyszerre két géppel való vetítéshez, azonban a siker elmaradt.
Kedvemre való gép volt az Erneman 7B, a németek gyártották 1938 táján, s már az akkor modernnek számított, mert ellátták víz- és léghűtéssel; megadva ezzel a mintát a későbbi vetítőgépgyártóknak. Gyakorló gépem is ilyen volt.
A Gépkezelői működési engedélyhez egy éves tanfolyam – elméleti és gyakorlati oktatás – elvégzése után lehetett hozzájutni. Tantárgyak: elektrotechnika, gépismeret, tűzrendészet, munkavédelem, filmesztétika. Ezek elsajátítása után ülhettem, ötvennyolc évvel ezelőtt, a csodás–mesés vetítőgép mellé, és nyomhattam meg a vetítés kezdetét jelző csengő gombját.
A celluloidos-filmemléknek itt a Vége…, Konyec…, Fin…, Ende…, The end…
HálO
