Édesanyám, Madarasi Józsefné szül. Éber Erzsébet 1928 júliusában látta meg a napvilágot Cegléden, Pozsonyból elszármazott szülők egyetlen gyermekeként. Édesapja, Éber Vilmos a ceglédi Polgári Fiúiskola tanára, édesanyja, Wallentin Mária háztartásbeli volt. Ő maga a ceglédi Polgári Leányiskolába (a mai Táncsics Mihály Általános Iskola) járt, majd gyakornokként tevékenykedett egy drogériában, mielőtt kitört a háború, a menekülés.
Később, 1947-ben jelentkezett Szegedre az Állami Védőnőképző Iskolába[1], ahol 1949-ben sikeresen végzett, ám diplomaosztóját édesapja már nem érte meg. Ezt követően édesanyám Cegléden helyezkedett el, ahol 1949-től 1984-ig védőnőként dolgozott.
Az évtizedek alatt sok-sok családnál megfordult, és azt hiszem, mindenki szerette és tisztelte őt. A mai napig, ha Cegléden járunk, és találkozik a volt gondozottaival, ha abban a pillanatban nem is ismer meg 30-40 év távlatából valakit, csak azt kérdezi: „Melyik utcában is laktak? Hogy hívják?” – egy picit gondolkodik, és már sorolja is, mi minden jut eszébe a családról.
Édesanyám pályafutása alatt rengeteg jó élménnyel, tapasztalattal lett gazdagabb, ám megannyi nehézséggel is szembesülnie kellett. Rendszerint kerékpárral járt a tanyákra, néha a gyermekorvos és ő lovas kocsival mentek a családokhoz, s volt olyan is, hogy édesapám segítette őt ki autóval, hogy ne kelljen 10-11 km-t bicikliznie a hidegben. Emlékeiben él továbbá, hogy szolgálat közben egyszer egy kutya megtépte a bundáját; hogy a zord tél közepén lovas szánnal becsúsztak az árokba az orvossal együtt; s hogy olykor én is elkísértem őt, a térdig érő hóban, ami nekem nagy élményt jelentett.
Semmilyen akadály nem állhatott viszont anyukám útjában. Védőnői feladatait mindig komolyan vette, hivatását odaadással és alázattal gyakorolta. A rászorultaknak például a rendelőben, gondosan előkészítve osztotta a tejport (ami egyébként nagyon finom volt, emlékszem!), és az irodai teendőkből is aktívan kivette a részét. Amikor a nagy, tízemeletes házak megépültek, rengeteg család költözött be, s a kartonjaik beiktatása jelentős mennyiségű időt emésztett fel. Édesanyám sokszor már 4 órakor felkelt, és ment hajnalban adminisztrálni, csak hogy haladjon a családok segítését szolgáló munka.
Szaktudását igyekezett továbbadni: csecsemőápolási tanfolyamokat vezetett. Gyermekei pólyáját, kaucsuk babáit, s egyéb otthoni csecsemőápolási kellékeket vitt be magával az osztályterembe, hogy tanítson, majd később versenyekre készítsen fel általános iskolás lányokat. Emellett “Nagylányok iskolája” tanfolyamot is tartott. Itt a gyermekorvossal karöltve vezetett kurzusai többnyire a szexuális felvilágosításra összpontosítottak (nos, a védőnő saját gyermekei tekintetében e tájékoztatás otthon elmaradt!).
Édesanyám szerette megosztani a felhalmozott tudását, tapasztalatait, de gondot fordított saját szakmai fejlődésére is. Az 50-es években persze kötelező is volt ez: minden reggel, a rendelőben, a védőnőknek fél órán keresztül tanulmányozni kellett az adott napilapot, hogy tisztában legyenek a kor követelményeivel s naprakész információval rendelkezve végezzék munkájukat.
Bár anyukám szívvel-lélekkel védőnő volt, családja sosem került háttérbe az életében. Szeretett férje, Madarasi József, a futball nagy rajongója, a CVSE-ben kiváló kapusként játszott. 1984-ben, 63 évesen hunyt el. Rajtam, a szintén védőnői hivatást választott lányán kívül még egy fia született, aki rosszindulatú szembetegséggel jött a világra 1960-ban. Hála az időben történt kezeléseknek, az öcsém ma is él. Sajnos azonban a kisfiú unokát, aki ugyanezzel a szembetegséggel született később, nem tudták megmenteni. Mindössze 3,5 évet élt. Az élet szomorúsága, hogy édesanyám, aki annyira szereti a gyermekeket, saját unokát nem ölelhet.
Most azonban, hogy a 90. születésnapját ünnepeljük, mégis hálával és örömmel állunk meg gazdag, szeretetteljes és áldott éveire emlékezve, további jó egészséget és boldogságot kívánva neki. Anyukám, Isten éltessen!
“Az idő (…)
túl lassú azoknak, akik várnak,
túl gyors azoknak, akik félnek,
túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,
túl rövid azoknak, akik örvendnek.
Ám azoknak, akik szeretnek,
az idő nem számít.”
(Henry van Dyke)
Írta: Madarasi Lilla
[1] Érdekességként jegyzem meg, hogy 1974-ben, amikor én magam is az Állami Védőnőképző Iskola hallgatója voltam, járványtanból ugyanaz a tanár – dr. Vetró János- oktatott, aki annak idején édesanyámat. A generációkat áthidaló tanárok sora azonban itt nem áll meg. Bár nagyapámat sajnos nem ismertem, Kürti Béla bácsitól tudom, hogy ő akkor volt fiatal, kezdő tanár, amikor nagyapám még tanított. Sőt, kollégája volt Szűcs Béla bácsi, aki nekem a Táncsicsban kémiát tanított, illetve Veér Laci bácsi is, aki rajztanárom volt.
