Emlékezés Lőrincze Lajosra
INDÍTTATÁS. Huszonöt éve, 1993. október 11-én hunyt el Lőrincze Lajos, „anyanyelvünk őre, a nyelv értékeinek, szépségeinek megmutatója, aki mindenkihez tudott szólni, s valóságos nemzeti intézménnyé vált.” (Grétsy László) Megidézésére e lapban is (!) két indok adódik (a „kerek” negyedszázad apropóján kívül is): a „nemzeti intézmény” mindannyiunkat szolgálta; személyes emlékeim a vele való közös munkákból és az ő életmeséléseiből szóban és írásban. Az életképek természetesen csak mozaikképek, legtöbbjük a sorsát, hivatását meghatározó gyermek- és ifjúkorából.
TANÍTÁSA. Az emberközpontú nyelvművelés. Ezt a (nagyon) leegyszerűsítés kedvéért egy metaforával mutatom be. A „zongora” (a nyelv) kitűnő állapotban van, alkalmas minden dallam (szöveg) előadására. A hamis hang a megszólaltató (a beszélő vagy író) hibája tudás-, igény- vagy figyelemhiány miatt. Tehát a nyelvi hiba valójában emberi hiba, ezért a nyelvhasználót kell „művelni”: közérthető, tapintatos, barátságos hangú magyarázatokkal.
GYERMEKKORA. A dunántúli Szentgálon született 1915. november 24-én. Édesanyja cselédlányként városokban szolgált, ezért öreganyja nevelte. (Öreganya, mert a nagyanya számára „olyan városias”.) Szegényen éltek. A szüle napszámba járt, nem pénzt kapott fizetségként, hanem lisztet, zsírt, túrót. Anyja időnként küldött a fiának ruhát, de ő nem szerette ezeket, mert „büdös pesti” szaguk volt. Zsúptetős, füstkonyhás kis házban laktak. (Füstkonyha: a földes szobából a kályha füstje az ajtón ment ki.) „Szerettem ezt az otthont” – emlékezett vissza felnőttként. Kapált a káposztáskertben, ludakat őrzött a patak partján, szódavizet hordott a kocsmárosnak néhány fillérért. Szívesen beszélgetett a gazdákkal, némelyekkel szekéren ülve, s szívta magába szavaikat. Pajtásaival a mezőn, erdőn játszott, sóskát, gombát, akácvirágot ettek.
Félve ment az elemi iskolába, mert előtte ijesztgették: majd körmöst ad, „megvalagász” a kisasszony. (Így nevezték a tanítónőt.) Hamarosan a legjobb tanuló lett, ezért az akkori iskolarend szerint az első padban ülhetett. A falu rangsorában a hátul levő előre került! Ekkor gyúlt benne az első szerelem érzése egy gazdag család lánya iránt, reménytelenül. Dacból, vigasztalásul a gazdagok ellen forrongott, a Bibliából vett idézetekkel erősítette igazát: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Mk 10, 25)
AZ ANYANYELV FELFEDEZÉSE. A szentgáli nyelvjárást beszélte. („Füzetnyi köll” – mondta, de kijavították: fizetni kell. Túlbuzgóságból így lett a füzetből fizet.) Sokat olvasott, hogy elsajátítsa a Biblia, a könyvek zengzetes nyelvét is. (Híres rádiós és tévés előadásaiban is megőrizte és büszkén hallatta élete végéig nyelvjárási kiejtését.) Nagyon szerette azokat a téli estéket, amikor öreganyjával szomszédolni mentek, s hallgatta a felnőttek színes-ízes történeteit. Iskolás korában már értelmezte a nyelvi kifejezések rejtelmeit. (Egy beugratós párbeszéd: – Tudnál egy libát háromfelé hajtani? – Nem. – De. Itt egy liba, ott van három. Hajtsd oda azok felé!)
PÁPAI DIÁK. Az elemi iskola elvégzése után került a Református Ókollégiumba. Feltételes terítő lett: egy szegény, de kitűnő tanuló, aki a konviktuson (az étkeztetőn) megteríti az asztalt, kihordja az ételt, ezért ingyen ehet. A feltétel: csak akkor maradhat tovább a kollégiumban tanulni, ha félévi bizonyítványa jeles lesz. Az lett. A szorgalmas, jó magaviseletű diák megkapta az „első választó” rangot, azaz a legjobb legációt. (A református teológus hallgatók ünnepeken gyülekezetekbe mentek ki köszöntőt mondani.) Alkotó tagja volt a képzőtársaságnak (önképzőkörnek), írt a Kollégiumi Lapokba. „A többletet nem az ismeret, hanem a szellem nyújtotta” – értékelte később a pápai éveket. Itt erősödtek meg benne a népi hagyományú, tisztességes viselkedési formák. A kollégiumban a szecskák (elsősök) magázták a felsősöket, sőt úrnak szólították őket. Ebből a szokásból fakadóan felidézte egy gyermekkori és egy felnőttkori élményét. Amikor a szomszédoknál üldögéltek, s besötétedett, újra köszöntötték egymást: Jó estét! Már ismert tudósként találkozott Veres Péter íróval. Beszélgettek, majd „Péter bácsi” így fordult felé: „Tudod Lajos, szeretem benned, hogy nem tegezel vissza. Te tudod a tisztességet.”
MIÉRT NEM LETT PAP? Édesanyja kárpitosnak szánta, ő könyvtáros, tanító, majd pap szeretett volna lenni. Kedvenc olvasmánya a Biblia (az öreg Károli-biblia). A padláson találta meg a Fohászok és imák könyvét, ebből tanulta meg, hogy mikor mit kell imádkozni. Pápán, az internátusban ő tartotta az esti áhítatokat. A nagylegátuson prédikált is. Vallotta: szegénynek drága kincs a hit. Mégis… elbizonytalanodott. Talán két ok miatt. A hit megélése lehetséges a papi hivatás gyakorlása nélkül is. Kétkedése: csak egy vallásnak lehet igaza? Bár önvádat érzett, amikor elhagyta a teológiát, de egyik tanára így indította további útjára: „Megértelek. Imádkozzunk együtt.”
BÖLCSÉSZ, NYELVÉSZ. A Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkozott be 1937-ben, ahol magyar-német szakos tanári diplomát szerzett. „A sors hozta ezt a hivatást” – emlegette. S a sok gyermekkori nyelvi élmény: az istállóban a jászolba feküdt a robotos kaszálók közé, s hallgatta katonatörténeteiket. Pais Dezső professzor dicsérte tájnyelvi kiejtését, szavait. Később nála írta szakdolgozatát nyelvjáráskutatásból. „De jó földszagú példái vannak” – értékelte a témavezetője. Megismerkedett Kodály Zoltánnal – vele életre szóló barátságba került -, aki a nyelv zeneiségét méltatta. („Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata…”) A következő évtizedekben munkássága, egyénisége „mindenki Lőrincze Lajosává” tette őt a világ magyarsága körében.
JELLEME, NÉPSZERŰSÉGE. Rokonszenves megjelenésű, barátságos, mindenkivel kedves, halk humorú, bölcs, megértő – és szerény, szemérmes. Egyszer felismervén őt a villamoson ráköszöntek, ezért leszállt a megállóban, s a következő járattal utazott tovább. Két jellemző mondatát idézem: „Szívből elítélem a gőgös, másokat lenéző embertípust.” „Ha negatív bírálat ér, nem kell vitatni, hanem tettekkel törekedni a vélemény megváltoztatására.” A nép az Édes anyanyelvünk című rádióműsora alapján szerette meg igazán. 1952-től haláláig szólalt meg a Kossuth adón. Egy példa arra, hogy tudományos témáról is lehet egyszerűen, humorosan beszélni. Nagy kincs az egészség, a feleség nem ér annyit? Dehogynem. A fél, a feleim mindkét nemet is jelölheti: ügyfél, ellenfél, felebarát. Tehát a férj is lehetne feleség…
SZEMÉLYES. Ha békétlenséget, haragot, konfliktust tapasztalt maga körül, gyakran idézte a szeretet himnuszát: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem írígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. (…) Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.” (1 Kor 13, 4-6)
Koltói Ádám
