A lélek lelkesíti a népi krédót: A szeretetékesség ember szándéka, Isten ajándéka. Az, ami a karácsonyfán és ami alatta van. Jelképes közös fenyőnk ágaira rímcsengőket akasztok. Hangjuk sorsokat, gondolatokat üzen.
*
Régóta ápolta kertjében a fenyőfácskát. Ha elment mellette, tenyerével és lelkével érintette. Majd ha hároméves lesz a kis unoka… Megrázkódott a teste, amikor felbőszült kezében a láncfűrész. Évhosszakat fejezett le a gép egy pillanat alatt. Megfeszült arcvonásait előszökő mosoly enyhítette.
A fa „Végtelen titkába elmerül. / És testtel is szelíden arra dűl, / Amerre lelke vonja…” (Tóth Árpád: A fa)
*
A földes szoba hideg leheletét a repedt kályhából a falra vetődő fénylobogás csillapította. Az udvari szomszédok is átjöttek. Meséltek. Röggé zsugorodott emlékparazsak izzottak föl.
„Némelyik már, mint egy szertehullt / láncnak szeme, halkan elgurult… / Pedig amint fogy-fogy a jövendő, / egyre-egyre drágább lesz a mult.” (Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre)
*
Erdőszélről nyesett ágak, ezüstpapírba gömbölyített égetett cukor, piros mosolyú alma – ajándékaim voltak. Apám – vonatmenesztő vasutas – töppedt táskája kihasasodott. Színes, fényes plakátokat „jézuskázott” haza nekem. Szerettem a képek kis szobánkon nagyobb ablakot nyitó világát nézegetni. „Akarsz játszani… hosszú utazást, vonatot, hajót, / karácsonyt, álmot, mindenféle jót?” (Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?)
*
Szájhír hozta, hogy a volt házaspár (házaspártalan) a nyílt utcán nyílt harcot vívott egymással: Kinél legyen a gyerek szenteste?
„Ma ugy kén’, hogy egymást öleljék / Szivükre mind az emberek-” (Ady Endre: Karácsony)
*
Az intenzív osztályon felnyilalló fények hasítanak a dermedt csendbe. Gépek parancsolják mozdulatlanná a testet, csak a tekintet szökik föl.
„Nem adhattam ma semmi mást, / Csak jó, meleg simogatást. / Mitől csókolhat úgy a kezem? / Simogatást mitől tanult? / Erembe Krisztus vére hullt?” (Áprily Lajos: Karácsony-est)
*
Fagyos idők, fagyos lelkek. A kőkeresztek még keményebbé fájdulnak. A síron kis karácsonyfa. A gyertyák lebbenő lángja mintha mélyről szállna föl. Távolodva úgy látszik, hogy a két alak meg-megrázkódik, majd egy sötét árnnyá egyesül.
„Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég. / S az újszülött rügyező ágakkal / Lángot rak a fázó homlokok mögé.” (József Attila: Karácsony)
*
Az idő néha anya, néha mostoha. Anya, mert megadta ezt az évet is. Mostoha, mert már el is viszi.
„Idő, örök öreg, mi lenne, mondd, / Ha egyszer elszunnyadnál, és e zord / Nem lankadó játék megállana…?” (Juhász Gyula: Az időnek)
Koltói Ádám
Fotó: Kisfaludi István
