„Mért ne hittem volna, hogy benned ugyanaz a tűz lobog?”
Nézem a zenekar első lemezborítóját.
Öt, szinte még gyerek zuhan lefelé, ahogyan egy repülőgépből ugranak ki, halált megvető bátorsággal. Hát igen… – állapítom meg magamban – akkor még nem tudták, mekkora bátorság kell ehhez a szakmához. Fiatalok voltak tele ambícióval… és leginkább tehetségesek.
Rita, Gabszi, Sidi, Miki és Andris – a Zanzibar, akik hosszú évekig tündököltek a pop-rock szakma egén. Fiatalságuk, frissességük új lendületet adott még nekünk, ceglédieknek is, hisz innen indultak a „Flamingóból”, a próbatermük is ott volt egy saroknyira. És igaz, ami igaz… ott töltötték a fél életüket. (sőt, többet! J )
És ez a lendület meg is hozta az eredményét. Befutottak. Aranylemezek követték egymást, az összes magyarországi zenei díjat besöpörték, koncert koncert hátán… Nem tudtam úgy bekapcsolni a tévét vagy a rádiót, hogy rövid időn belül ne hangzott volna fel valamelyik számuk, ne nyilatkoztak volna valahol vagy valamilyen apropóból ne került volna szóba a nevük…
És én olyan büszke voltam rájuk, mintha mindez velem történt volna meg.
Még a 10. születésnapjukat együtt ünnepelték velünk, ceglédiekkel, a tornacsarnokban egy hatalmas nagy buli keretében.
Akkor még nem tudtam, hogy utoljára látom így Őket .
Aztán jött a hír: Gabszi kiszáll.
Felvontam a szemöldököm… de hát minden csatatéren vannak veszteségek.
Aztán Sidi is elment. Hirtelen, mintha a süllyedni készülő hajóról távozott volna.
Ezt a hírt már nagyon nehezen emésztettem meg, hiszen Gabszi után a másik dalszerző is távozott. Nem is tudtam, mi lesz ezután, de elfogadtam, hisz Sidi „átigazolt” egy sikeresebb bandába, annak ellenére, hogy – az ő szavaival élve – a szíve mélyén örökre zanzibáros marad.
És „jöttek újak”… próbálkoztak másokkal … de hát… mondjuk meg őszintén: nem jött be. Nem a hangszeres tudásukon múlt, hanem inkább a hozzáállásukon. Azt hitték, elég csak felmenni a színpadra, elég csak eljátszani tökéletesen a már megírt számokat, de nem érezték a sajátjuknak – mert nem is voltak azok. Hiányoztak azok a gyökerek, amik azzá tették a zanzibáros fiúkat és Ritát, amik így együtt voltak. Hiányoztak a dalok mögött megbúvó, együtt átélt örömök-bánatok, élmények és csalódások… pont azok az érzések, amelyekből megszülettek a Zanzibar-dalok, és amiket a sajátunknak éreztünk, mintha a mi szívünkből szakadtak volna ki. Úgy éreztük: tulajdonképpen ők már olyanok, mint egy család, átvitt értelemben pedig a mi családunk. Együtt voltak teljesek, együtt voltak A Zanzibar. És ezt az egységet – az egymásból táplálkozó erőt – megbontani nem lehet.
Legalább is azt hittük.
És alighanem valami hasonló motiválhatta a zenekar tagjait, amikor visszahívták Gabszit. Új lendületet kaptak, megint születtek új számok, kiadtak egy új lemezt, ami azonnal aranylemez lett. De a lendület kevésnek bizonyult, (talán Sidi nélkül már nem volt meg az egység?)… hát Gabszi újra elköszönt.
Aztán megint „jöttek újak”… azóta hallgat a zenekar, hallgat róluk a média… Nincs új dal, nincs új hír…
Azaz, mégis: most, a 20. születésnapjukon olvasom: Miki is másfelé próbálkozik. Még kiadják az utolsó közös dalukat… és ő is – mint ama vándorlegény – fogja hamuba sült pogácsáit és máshol próbál szerencsét.
És most is „jönnek újak”, hisz a basszusgitárt valakinek fognia kell, de az már nem lesz az igazi. (Hogy is lenne?) Ha már Miki se írja a Zanzi-nótákat, akkor ki fogja? Mert azt az eredeti zanzibáros érzés- és hangzásvilágot már más nem tudja dalba önteni…
Csak Rita és Andris marad az egykori – ceglédi – együttesből… de miért és meddig?
Nekem meg csak az marad, hogy sajgó szívvel feltegyem a kérdést:
Mi lesz veled, Zanzibar?
S Petrényi Zsuzsa
Bizakodo vagyok.
ZANZIBAR örök !