Steklács János 1988-ban érettségizett a gimnáziumban. Kezdő tanár voltam, nem tanítottam az osztályt, de nem túlzok, hogy legalább annyira ismertem őket, mintha tanítottam volna. Köszönhető ez annak, hogy ebben az osztályban a szokásosnál többen voltak olyanok, akik – finoman fogalmazva – egy kis „csibészségért” nem mentek a szomszédba. Azt hiszem, János is közéjük tartozott…
– Miért választottad a gimit nyolcadik után?
1984 és 1988 között jártam a gimibe, általános iskolában nem is volt kérdés, hogy ide jelentkezem, állatorvos szerettem volna lenni akkoriban. Ezen kívül apám is itt érettségizett, ő 1958-ban, nemrég volt a 60 éves osztálytalálkozójuk.
– Milyen volt az osztályod? Mi jut eszedbe a gimis évekről?
Pontosan emlékszem az érzésre, az évnyitóra, amikor olvasták fel az osztályok névsorát, izgalommal vártuk, hogy a volt osztálytársaink, ismerőseink közül kivel kerülünk majd egy osztályba. E-sek lettünk, öt osztály indult akkor. Hamar összebarátkoztunk, nagyon jó közösség volt, rögtön kezdtük is a zenekar alapítást, ami akkoriban elsődleges tervem volt. Dobolni tanultam, megalapítottuk az AMD-56 nevű zenekart, rengeteg időt töltöttünk együtt, próbáltunk a zenekarral, nagyokat beszélgettünk, sokat buliztunk az osztálytársakkal, barátokkal, fantasztikus volt, persze ez kicsit a tanulás rovására is ment, nem az volt az elsődleges.
Imádtam ide járni, nem csak a közösség miatt, nagyon sok meghatározó emlékem van. Azt, hogy 1988-ban diákdiri lettem, leginkább az osztályunknak köszönhetem. A zenekarban és az osztályban is a gimis évek alatt tanultam meg csapatjátékot, kooperativitást egy életre. Némiképp családi hagyomány lett a diákdiriség nálunk, az öcsémet is megválasztották a Közgázban, illetve az unokaöcsém is diákdiri lett itt, a gimiben.
Különös évek voltak ezek a rendszerváltás előtti közvetlen időszakban már a levegőben volt a változás. Meglepő és érdekes, hogy mennyire értettük, éreztük ezt akkoriban kamaszként.
– Említetted, hogy eredetileg állatorvos szerettél volna lenni. Eléggé eltávolodtál ettől az elképzeléstől. Mikor döntöttél úgy, hogy egészen mással szeretnél foglalkozni?
A gimi utáni években érett meg bennem az elhatározás, választottam a tanári pályát, miután egy évig tanítottam képesítés nélküli nevelőként. Salamon József volt a gimnáziumban az osztályfőnökünk, nagyon szerettük és tiszteltük, azon emberek között tartom számon, akitől a legtöbbet tanultam. Azt is, hogy milyen a jó tanár, de még inkább, hogy milyen a jó ember. Nagyon jól érezte, tudta, hogy hogy kell minket kezelni, még ha néha sok probléma is volt velünk. Sokat jelentettek számomra Mészáros Ági néni magyar órái, Halász Judit tanárnő történelem és német órái. És folytathatnám a sort.
– Ennyi idő után esetleg már valami olyat is meg lehet fogalmazni, hogy mit kaptál az iskolától?
Amint már említettem, a csapatjátékot, a lelkesedést, azt, hogy mennyire fontos, hogy a velünk született szenvedélyes érdeklődés megmaradjon az életünkben végig. Visszagondolva látom, hogy inkább ez utóbbi mennyivel fontosabb a sikeresség, boldogság szempontjából a tanulmányi eredményhez képest. Nagyon sok jó és kevésbé jó mintát láttunk a környezetünkben, a kamasz gyerek a szélsőséges érzelmek és értékek viaskodásának az éveit éli. Mind a magánéletben, mind az iskolai életben nagyon jó követendő és nem követendő mintákat kaptam.
– Hol tanultál tovább? Jól döntöttél-e? Megtaláltad-e azt a „munkát”, amit örömmel végzel?
Azt szokták mondani, olyan pályát kell választani, olyan munkát kell végezni, amit élvezettel csinálunk, akkor sosem kell dolgoznunk. Velem ez történt. A katonaság után a Miskolcra, majd Pécsre kerültem, itt töltöttem az egyetemi éveimet. Magyar szakon végeztem Pécsett. Az egyetem más volt, valahogy a gimis lelkesedés, érdeklődés intenzitása megmaradt, de átterjedt a tudományos területre is. Pécsett szereztem PhD fokozatot is alkalmazott nyelvészetből, ugyanitt lettem az egyetem habilitált doktora. Az oktató- kutató munkában folyamatosan megmaradtam, nagyon szeretem.
– Hol kezdtél el dolgozni?
A diploma után Kecskemétre kerültem, azóta is itt élek, tanársegédként a Kecskeméti Tanítóképző Főiskolán kezdtem dolgozni, csupa érdekes, újdonság erejével ható tárgyat kezdtem tanítani, többségéről az egyetemen nem is hallottunk. Később tanszékvezető, intézetigazgató, majd dékán lettem. 2017-ben kerültem át az ELTE Tanító- és Óvóképző karára, már egyetemi tanárként, professzori címmel, tanszékvezetőként. Emellett tudományos főmunkatársként dolgozom a Kaposvári Egyetemen, de sokat járok az országban, témavezetőként, oktatóként tevékenykedem a pécsi és a szegedi egyetem doktori iskolájában, sok helyen megfordulok előadást, továbbképzést tartani. Sokat jártam külföldön, dolgoztam nemzetközi kutatási projektekben is, rengeteget tanultam a külföldi kollégáktól.
– Olvasáskutatóként, nyelvészként sokat publikálsz. Mi a legfőbb kutatási területed?
Az anyanyelv elsajátítási folyamata részeként elsősorban az olvasási, szövegértési képesség fejlődése, valamint a tanulási folyamatok szemkamerás vizsgálata azok a kutatási területek, amelyekkel leginkább foglalkozom. Mindkettő nagyon izgalmas, és sok átfedés, összefüggés van a kettő között is. A mindennapi életben ennek az olvasástanulás, tanulás- és tanításmódszertan területén van jelentősége, gyakorlati és az egész koncepciót érintő kérdésekben, így gyakran kerülünk kapcsolatba a különböző tantervek, tankönyvek készítését végző projektekkel.
– Pillanatnyilag mit csinálsz, amikor dolgozol, és mindezt hogyan pihened ki?
Sokat dolgoztam vezetői munkakörökben, vártam, hogy eljöjjön annak az ideje, hogy újra többet foglalkozhassam oktatással, kutatással. Nagyon szeretem a közös tudományos munkát a doktorandusz hallgatóimmal, kollégáimmal, az óvodapedagógus, tanító szakos hallgatók felkészítését, a kutatóműhelyben, csoportban végzett munkát.
A zene, bár a háttérben, de folyamatosan kíséri az életem, megmaradtam a dobolásnál, nemrég pedig jazz- bőgőt kezdtem tanulni, jelenleg ez utóbbi a függőségem, minden nap sokat játszom, gyakorolok. Nagyon szeretem még nyáron a túramotorozást, illetve nemrég megszereztem a vitorlás és motoros hajós jogsit is.
– Még van valami, amit szeretnél elmondani magadról…
Ez pedig az, ami a legfontosabb. Három fiam van, a nagyobbak ikrek, János és Máté, ők tavaly érettségiztek Kecskeméten, Jancsi testnevelőnek készül, most felvételizik majd Szegedre. Matyi Dániában lett egyetemista. Az öccsük Ádám, ő Szentesen gimnazista a Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-, drámai tagozatán. Nagyon büszke vagyok rájuk.
Köszönöm szépen a beszélgetést.
Volter Etelka
