Kulcsár Kristóf a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium nyolcosztályos tagozatán érettségizett. Csak 15 éves korában kezdett el zeneiskolába járni. Tanárai felismerték kivételes zenei tehetségét, támogatták őt, így nem véletlen, hogy zenei pályára lépett.
– Mikor végeztél a gimiben?
2010-ben, lassan 10 éve.
– Miért választottad a kisgimit 10 évesen?
Testvérem is kisgimis volt, és a várkonyis osztályunkból is tízen felvételiztek, így szinte egyértelmű volt, hogy megpróbálom. Nem tudom, mások ezt hogy élik meg, de nálam ez nem nevezhető tudatos döntésnek, ez volt akkor a természetes nekem.
– Milyen volt az osztályod? A gimis évek hagytak-e maradandó nyomot benned?
Úgy képzelem, az emberek nagy része úgy gondolja, hogy az övé volt a legkivételesebb osztály. És ez alól magamat sem tartom kivételnek. Egy vers ennek igazolására, mely az ötéves osztálytalálkozónk másnapján készült:
Egy találkozó margójára
Hosszú évek lakatja híven őriz,
Ifjúságunk víg hajótöröttje,
Nem Vak-Szerencse,
De Sors-Akarta kényszerűség,
Hogy sírásaim neked sírhatom
És bolond álmaimat neked vallhatom.
Nem akarsz tőlem semmit,
Nem fűz egymáshoz számító, bolond érdek,
Nem kötelez senki és senkinek sem lesz jobb, ha mi találkozunk.
De jössz és én megyek, mert egymásban mi semmit sem változunk.
Mert együtt eszméltünk, magunkra és a világra,
És magunkat és a világot egymásban láttuk.
És nagyok voltunk, szépek, és az Élet Titkát hittük, sokszor együtt megtaláltuk.
Tiszteld, szeresd apádat és anyádat,
Égj bolond Szerelemben.
Gyűjts kincseket és halmozd a Tudást,
És sose felejtsd, akivel ékes, diákos éveidet töltötted,
Mert cinkosod ő, az Élet nagy kibice, öreg hamiskártyás, a vígság, mulatság lángpallosú őrzője.
Titok-tudó ő, aki nélkül élni lehet, de nem érdemes.
Boros, züllött, tékozló barát, aki az önfeledtség aranyporával meghinti Életed.
Akarom, hogy ötévente titeket boldognak lássalak, és ti engem nagynak lássatok,
és akarom, hogy rátok büszke lehessek, és akarom, hogy legyen valamim, mit nektek átadok.
Nagyot kívánok, mit akartok, megkapjátok,
A balszerencse csak addig érjen, míg bírjátok,
Legyetek boldog, sikeres, nagykincsű, elismert,
De mindig őszinte, igaz emberek!
Maradj így, maradj még, ifjúságunk víg hajótöröttje,
híven hadd csodálhassalak, hadd szerethesselek!
Lehet, hogy nem túlságosan eredeti, talán kicsit erőltetett is, de jobban összefoglalja a gondolataimat, mint amit prózában meg tudnék fogalmazni.
– A sok program mellett maradt idő a tanulásra is? Vagy fordítva is kérdezhetném, a tanulás mellett a programokra…?
Minden tanárom alátámaszthatja, hogy nem vittem túlzásba a tanulást. Inkább azt mondanám, hogy a minimálisat teljesítettem. Ezt nem büszkeséggel mondom, inkább tényszerűen. Amellett, hogy hálás vagyok azért a széleskörű alapvető műveltségért, látásmódért, amit a gimnázium adott, vagyis pontosabban fogalmazva, amihez a gimnázium és a gimnázium tanári kara is nagyban hozzájárult, a gimnázium elsősorban emberformáló közösségként él az emlékezetemben, és nem csak az emlékezetemben, mert szerencsére a mai napig aktívan munkál is az élmények, az emlékek, az életre szóló barátságok, kapcsolatok képében. Nem tudom, miben alakult volna másképp az életem, ha a tanulást komolyabban veszem, vagy inkább más szemléletmóddal közelítek a tanuláshoz. És ez már nem is fog kiderülni. Remélem, hogy igazán komoly gondot a tanáraim közül egynek sem okoztam, sem tanulmányi mulasztásaimmal, sem viselkedésemmel. A nem komoly gondok pedig hozzátartoznak az iskolai léthez, mind a diák, mind a tanár részéről.
– Pár évvel feletted járt a bátyád, aki igen sikeres volt főként a reáliákban. Nehéz volt-e megküzdened, hogy ne hasonlítgassanak össze?
Mivel tudatra ébredésem elég korai szakaszában találtam valamit, egy „világot”, amiben „sikeres” vagyok, és ez a világ a hagyományos iskola és főleg a reál tárgyak világától viszonylag távol esett, így nem éreztem, hogy ez bármiben is gátolna, vagy igazán bántana. Szerencsére a tanáraim sem éreztették ezt soha velem, amiért hálás vagyok. És végül annyira jó közegbe kerültem, hogy nekem ez az egész eszembe sem jutott. Csak azért gondolkodtam el most rajta, mert konkrétan rákérdeztél.
– Konkretizáljuk, hogy ez a varázslatos világ számodra a zene. Emlékeim szerint igen későn kezdtél el zongorázni, viszont annál gyorsabban haladtál előre. Mikor döntöttél úgy, hogy a zene lesz a jövőd?
Kilencedikes koromban kezdtem a zeneiskolában, tehát 15 évesen. Ballay Judit tanárnő három évig, Bogdán Dóra tanárnő egy évig tanított. De Ballay Judit ültette el bennem a magokat és a le nem törő lelkesedést. Érettségi után Budára mentem a Weiner Leó Zeneművészeti Konzervatóriumba, érettségi utáni három éves képzésre, és végül a Debreceni Egyetem Zeneművészeti karán diplomáztam.
Valójában, így utólag belegondolva, sosem döntöttem a pályaválasztást illetően. Illetve ezt a kifejezést merevnek és nem helytállónak érzem. Szeretnék megmaradni még sokáig úgy, hogy az érdeklődésem, a belső kényszerem szerint élhetem az életem.
– Jó döntés volt-e a zenei pálya?
A művészetekben hatványozottan fontos a tanár személye a diák kiteljesedése szempontjából, és hogy számomra mit jelentett két tanárom a két különböző helyen, talán csak ezzel a verssel tudom megközelítően kifejezni:
Látszólag oly távol egymástól,
De én tudom, hogy mégis,
Végtelenül közel.
Életetek oly mondhatatlan más volt,
Ti talán nem is tudjátok,
De Istenhez nagyon-nagyon közel.
És tudom, hogy nektek,
Könnyű nem volt velem,
De remélem, mégis,
Könnyű szívvel gondoltok reám.
Én nem tudom, mi ez,
talán a Kegyelem,
De általatok a végtelen
Szűrődött le rám.
Az egyikőtök álmodni tanított,
A másik, hogy az álom: Semmi,
Ha nem lesz valóság.
De mindkettőtöknél első volt a Lélek,
És bennem le nem róható lett,
Ez a végtelen adósság.
Látszólag oly távol egymástól,
De én tudom, hogy mégis,
Mérhetetlen közel.
Az életetek oly nagyon-nagyon más volt,
Ti talán nem is tudjátok,
De Istenhez nagyon-nagyon közel.
– Válaszaidból egyértelműen látszik, hogy az általad megtalált „világ” számodra nem szűkül le a zenére. Nem véletlen, hogy társadnak is hasonló lelket kerestél-találtál. Feleséged is zenetanár a ceglédi zeneiskolában. Mikor kötöttétek össze az életeteket?
Feleségem egy szarvasi zenészcsaládból származik. Túl vagyunk a féléves házassági évfordulónkon. És azt mondhatom, hogy a házasság eddig egyértelműen beváltja a hozzá fűzött reményeket. Esküvőnk Szarvason volt, és a résztvevő és szervező embereknek hála, felejthetetlenre sikerült. De tudom, hogy mindenki ezt mondja, és mindenki így is érzi szerencsére a saját esküvőjével kapcsolatban.
Bár a kívülálló számára kuriózumnak tűnhet a zenész/zenetanár, zongorista/zongoratanár házaspár, de számunkra ez már természetes. Az viszont tény és nem lennék őszinte, ha elhallgatnám, hogy a kapcsolatunk szinte minden fordulópontjához szervesen kötődött a zene, a zongora. Viszont ezen kötődések pontos mibenlétét fedje most jótékony homály, titkokra szüksége van az embernek. 😊
Akit érdekelnek a részletek, személyesen érdeklődhet nálunk.
Köszönöm a beszélgetést
Volter Etelka
