Stációk: pokolból a mennybe (2.)

– Küzdelmes stációkon keresztül. A próbálkozási folyamat három-négy évig tartott. Elvonókra jártam, Szolnokra és Kalocsára. De ezek rövid terápiák voltak. A pszichiátrián az a baj, hogy bár leveszik az embert az alkoholról, de ráteszik a gyógyszerre. Én viszont gyógyszertagadó lettem anyám szerfüggősége miatt, ezért nem vettem be a pirulákat. Semmit sem használtak így a kezelések. Hazajöttem Ceglédre, s egy-két hét után újra inni kezdtem. Először titokban, keveset, de egy hónap múlva már többet. 1989 és 1992 között úgy-ahogy tartottam magam, de 1993-tól már nem. Ekkor mentem Pálinkás Éva fényképészhez dolgozni, úgy, hogy a táskámban két deci konyak volt. Évike sokáig takargatott, óvott engem. Azt hittem, hogy tudok normálisan inni. De csak egy választása van az alkoholistának: vagy ivás, vagy absztinencia. Nem lehet kontrolálltan inni! S mint sűrű pókháló vett körül a hazugság: „Ittál ma, Kati?” „Nem.” Pedig az őszinteségnek nagy ereje van a kievickélésben. Be kell látni: nem tud helyettem senki nem inni. S a legfontosabb: feltenni a kezet, én ezt nem tudom megoldani, segítséget kérek. Egyedül már tehetetlen vagyok, merjek kapaszkodót kérni.

– Nem tudják a tagok, hogy kettős szerepük van, tehát általában nem jól segítenek. A leszálló stációkban akkor segít a család, ha nem segít.

– Nem, ha rosszul segítenek. Először szidnak: „Nem szégyelled magad?! Szégyent hozol ránk. Fejezd már be végre az ivászatot!”  Azután könyörögnek: „Kérünk, térj már észhez! Mi lesz így veled?” S persze titkolóznak a külvilág előtt.

– Ekkor és így semmit. Nekem kell őszintén szembenézni magammal (nem másokat okolni az ivásért), nekem kell dönteni, akarni a változást, s ezután – ahogyan mondtam – megadó feltett kézzel kérni a segítséget. Ha a gödörből megpróbál önelhatározással kimászni az ember, valami vagy valaki, a Jóisten leengedi a kötelet. Más képpel kifejezve: a vízben fuldokló is először maga kapálózik a menekülésért, utána érkezik a kimentés. A lényeg: segítség csak akkor eredményes, ha én is akarom.

– Két csoda. Egy cédulán telefonszám. Régóta kallódott otthon, talán el is dugtam. Véletlenül (?) a kezembe került. Isteni beavatkozásnak tulajdonítottam utólag. Felhívtam a szigetvári kórházat. Január elejére vártak fél 10-re. De még eltereltem: messze van, hó van, nem érek oda olyan korán. Újabb telefon és időpont: április 8-án 9 órára… Ekkor már egy szóval sem kifogásoltam a távolságot és a korai érkezést. 2002. április 8-án fél 9-kor megérkeztem. („A test lép a lélek útján.”) Ez volt a fordulópont! Azt éreztem, hogy megérkeztem, hazajöttem. A „sajátjaim” között megszűnt a szégyenérzetem, a bűntudatom, nem kellett titkolóznom. Okos, emberséges útmutatást kaptam: „Te döntesz a sorsodról, mi csak segítünk.”

Átéltem még egy csodát. A végső megmentőt. Július. A szigetvári vár tövében erdőből jövünk kifelé, megnézem az órámat: este fél 10. Ösztönösen visszanézek. A lemenő nap utolsó sugara megcsillan egy ágon, benn az erdő mélyén. Lefényképeztem. (Kati elsírja magát.)

– Üzenet, ez a kép címe is. Fölragyogott a lelkem: Kati, kegyelmet kaptál! Kezdődik az új életed! Harmincöt év ivás után… A sok nyomorúság, kitaszítottság, tehetetlenség után… S neked Isten kegyelmet adott. („Az Úr kellett hát, hogy irgalmas-feddőn teljes életünket visszaadja.”)

__________________________________________

– Jött az én Józsikám. Végre egy rendes ember! Bár ég és föld vagyunk, de szépen élünk. Ő sokat segít nekem. Elmondom most neked azt is, amiről nem szoktam beszélni. Volt régen egy terhességem, de elvetéltem, s az orvosi beavatkozásban megsérült a méhem. Nem születhetett tehát gyermekem.  Én ezt is Isten bölcs döntésének tartom. Nem volt ugyanis anyamintám, anyukám minden volt, csak anya nem. És én…? Keserű iróniával arra is gondoltam, hogy így legalább megszakad a Baán családban az alkoholátok. Viszont lelkemből világra jött szüleményem, Isten áldása: a művészet. A fotózás. „Felső” rendelés az is, hogy az első művészi értékű képem az Üzenet. A sorsom változása van benne.

– Stációkban fejlődtem. A hagyományos témák után a fény-árnyék játéka felé fordultam. Újra megéreztem a montázs ízét. A ’60-as években hódított az avantgárd stílus, fotómontázsok születtek. Az első ilyen képem szerepelt is annak idején egy országos kiállításon. Kettős lát(tat)ás, kettős kép – ez a technikám. Filmre dolgozom. Az egyik képre ráfényképezem a másikat, amely simul az alapfelvételhez, ezáltal új gondolatok, érzések születnek.

– Árny és fény, sötét és világos: A múltamból kiragyog a jelenem, vagy a derűs jelenem mögött fölsejlik a szomorú múlt.

– Természetesen. Bennem buzog, ezért hálás vagyok neki, már nem haragszom rá. Utólag belátom, mindenki éli a maga karakterét. De mégis fel kell ismerni a hibáinkat, hogy ne adjuk tovább gyermekeinknek.

– Legalább százon. S van tizenkét olyan tematikus összeállításom, amely vándorol az egész országban.

– Két jól működő csoport is van, amelyekben mindenki személyre szabott program szerint vesz részt. Természetesen én is.  Tudjuk, üzenjük: a legnehezebb először lenyomni a kilincset, de meg kell tenni.

– Hogy tudjuk, mik vagyunk, s tudjuk, a nyomorult múlt után mennyi jót élhetünk meg.

– Derűs kislányként indultam az életbe. „A kis Kati mindig mosolyog” – mondták rólam.  Most visszakaptam gyermeki lelkemet. Megbékéltem mindenkivel, a világgal, önmagammal. Túrkevén jártam, találkoztam egy régi haragossal. Odamentem, szervusz, egy szó se a múltról, a mosoly egy pillanat alatt feloldotta a konfliktust. Derűs lélekkel járom a világot. Most megint meglepőt mondok: Tulajdonképpen hálás vagyok az alkoholnak, mert meghozta a művészetet, a jó emberhez méltó jó életet.

– Eddigi tevékenységem csúcsa a Képi gondolatok a Zsoltárok könyvéből című kötetem. Fotók és bibliai idézetek új tartalmat adó együtt hatása ez. „…ez az album az imádságok, Istent magasztaló himnuszok, tanítási szándékkal megírt költemények ’képes’ tárháza.” (Eifert János fotóművész) Új tervem is van: Ráth László festőművésszel készítünk olyan összeállítást, amelyben a zene-szöveg-kép hármasa jelenik meg. Alkotok, élek, örülök!

.

.

.

.

Baán Katalin és Koltói Ádám lesznek a vendégei a Találkozz Istennel! következő rendezvényének 2019. április 28-án vasárnap 16.00-tól a CVSE Panzió nagytermében. Az esemény házigazdája, Krizsán Ervin az interjúhoz kapcsolódva beszélget vendégeivel a cikk körülményeiről, szenvedélybetegségekről és az azokból való kiút keresésről. Az interaktív beszélgetésbe a nézők is bekapcsolódhatnak. A szervezők szeretettel várnak minden kedves érdeklődőt!