Olyan sokszínű. Olyan felívelő. Olyan látványos. Amit csinál. Amiket csinál. A mitológiai Irisz az égíven hat színt mutat. Mint ahány tettformát BEKKER BERNADETT: újságíró, rádiós műsorvezető, televíziós riporter, énekes, énektanár, mentálhigiéniás foglalkoztató.
– Kezdjük a színre lépéseddel.
– Ez az újság.
(Múltam papírereklyéiből sárga borítékot bontok Bettynek. A dokumentáció: „A Cegléd Kultúrájáért Kuratórium és a Ceglédi Kék Újság pályázata fiatal, újságírást választóknak”. Benne három jó stílusú, szellemes írás és a kísérőlevél: „15 éves vagyok, két szenvedélyes hobbim az éneklés és az írás. 1995. január 30. Bekker Bernadett.” A későbbi fotón: az eredményhirdetésen Mácz István kuratóriumi elnökkel adjuk át neki az I. díjat.)
– Jé! – ragyog fel az arcán az emlékezés. – Utána három évig újságíróskodtam a lapnál. Hasznos, szép időszak volt, sokat tanultam.
– Idézek az akkori szerkesztőségbe érkezett olvasói levélből: „Bekker Bernadett írásai nagyon jók, aranyosak és szellemesek. Szívből gratulálok neki. Bagi Antal”
– Nagyon fontosak a visszajelzések, nem csak a dicsérőek. Közben leérettségiztem a közgazdasági szakközépiskolában, így lettem programozó könyvelő.
– Hat plusz egy…
– De nyilvánvaló volt, hogy ez nem az én utam. A diákévek alatt ugyanis magánénekre jártam, felléptem rendezvényeken, zenekarokkal is, sőt hegedültem. Később diplomát szereztem a jászberényi tanítóképző főiskolán, művelődés-szervező a képesítésem.
– Hat plusz kettő…
– Én ezzel sem számoltam életcélként.
– Ezek a szerteágazó gyökerek a családból erednek?
– Részben. Anyai nagyszüleim egyszerű parasztemberek voltak. Sokat jártam a nyársapáti tanyájukon, megtanultam minden „földes” munkát. Papám zenélt, tangóharmonikázott és citerázott. Mindkét hangszerét megörököltem. Nagymamám nagyon szépen énekelt. Édesanyám a vendéglátóiparban, majd az EVIG-ben, a tanácsháza gondnokságán, végül a szociális otthonban dolgozott. Hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak. Anyukám gondosan nevelt minket a bátyámmal. Apámmal ma is normális a kapcsolatom.
– A szereplés ízét-izgalmát mikor élted át először?
– A Táncsics iskola zenei tagozatára jártam. Bekerültem a kórusba, az irodalmi és a bábszakkörbe. Sok helyen felléptünk, nagyon élveztem.
– Élénk a közlési vágyad. Ez széles hatókört keresett?
– Az újság után a rádiót és a televíziót „találtam meg”. Illetve később már hívtak mindkét helyre. A diplomamunkámat a rádió működéséről írtam. Ma is műsorvezető vagyok ott, de főállásom a televízióban van. Azért alakul(t) így a médiaműködésem, mert erősen vonzanak a kihívások. Amikor az újságnál dolgoztam, a rádiózás felé kacsingattam. A rádiónál: De jó lenne a tévében dolgozni! Mottóm: Mindent kipróbálni!
– Hogyan hat egymásra a három műfaj?
– Kiegészítik egymást. Sokat tanulok a szakmai átjárásból. Az újság „rejtett” kapcsolat az olvasókkal, csak név az ember; az írott szöveg kiműveltebb. A rádióban meg kell tanulni – érezni -, hogy lelki szemeim előtt megjelenjenek a hallgatók; kötetlenebb stílusban beszélek hozzájuk. A tévézés csapatmunka, nagyobb szervezést és fegyelmet kíván. Mivel több információt kapnak rólam a nézők, választékosabb a magatartásbeli megjelenés. Arra törekszem, hogy azért mindenütt megőrizzem a közvetlenséget, mert ez a személyiségjegyem. Édesanyám emlegeti, hogy gyermekkoromban a szememmel nyílt a szám is, s este egyszerre zárultak.
– Újabb színfolt: a színpad.
– Andó László igazgató hívott a Patkós Irma Színházhoz. Több szerepet kaptam az évek során: a Gellért rockoperában Gizella, a Rómeó és Júliában Capuletné, a Kabaré átdolgozásában Schneider kisasszony, a Fejedelem rockoperában Emese, s legutóbb István a király előadásában Sarolt.
– Ez utóbbi szereplésed, éneklésed talán a legnagyobb sikered.
– Valóban meggyőzött arról – a társulattal együtt -, hogy közöm van ehhez a műfajhoz is.
– Aki tudja, tanítja is…
– Énektanár vagyok a ceglédi rocksuliban. Négy van ilyen: Debrecenben, Budapesten, Cegléden és Marosvásárhelyen. Ez a megalakulás sorrendje. Színpadi jelenlét, együtt éneklés és zenélés, önbizalom-építés, ez a célom.
– Meg az is, hogy eljuss a szociális otthonba.
– Mentálhigiéniás foglalkoztató vagyok ott, már tizenöt éve. Ez is közlés: a szereteté.
– Neked egy nap nem huszonnégy órából áll?
– Valóban nehéz összeegyeztetni a sok feladatot, de az az előnye, hogy megtanított a fegyelmezett időbeosztásra, amely – bevallom – nem volt erényem. Sőt új kihívások izgatnak. A tévében tartalmas beszélgetős műsort szeretnék, a színpadon kedvenc dalaimat elénekelni.
– Állíts össze egy önálló estet.
– Jó ötlet, gondolkozom ezen.
– Így lesz teljes, hiánytalan az életed?
– Ha a magánéletemre nem gondolunk…
– Gondoljunk! Ihletésül idézek egyik írásodból: „Hajadon vagyok és gyermektelen. Egy hörcsöggel élek. Mindig fiút választok. Másfél-két év után elhagynak. Ez a karmám.”
– Ő IV. Fülöp Ödön. Vele nem üres a csend a szobában. Éjszaka megnyugtató a forgács zizegése, tudom, hogy élő lény van a közelemben.
– Lehetne más(valaki)…
– Tudom, egy társ, egy férfi. Volt is, remélem, lesz is. Nem döntöttem el, hogy szingli maradok. Bár szeretek sokat beszélni – s talán riasztja is ez a leendő partnereket -, de mégsem vagyok eléggé nyitott. Lehet, hogy több férfi döngette az ajtómat, de én nem hallottam meg. Például csak egyszer találkoztam valakivel, aki viszont kérte, hogy legalább telefonon beszélgessünk, mert őt ez megnyugtatja, állítólag ilyen hatású a hangom. De van egy igazi barátnőm, Anita, aki akkor került közel hozzám, amikor szakítottam a párommal.
– Hogyan tudsz ebben a pörgésben felfrissülni?
– Olvasgatok, filmeket nézek, de fizikailag is élénkítem magam. Képes lennék lesétálni a földről. Funkcionális tréningre is járok.
– Aki művészlélek, szokott ábrándozni?
– Sokat gondolkodom, de nem szakadok el a valóságtól. Csak a mese visz el tőle. Ha nem tudok elaludni, mesélek magamnak. A történeteket én találom ki. Szeretnék is egy meselemezt készíteni. Minden este lezárom a napot. Nem érdemes ilyenkor „agyalni” a dolgokon, mert amit nem tudtam megoldani egész nap, azt éjszaka sem.
– Ha gondod-bajod van, nem kérsz „magasabbról” segítséget?
– De igen. Néhány éve megkeresztelkedtem a református keresztségben. Elmentem, bekopogtam a lelkipásztorhoz, belső vezérlés vitt oda. Szükségét éreztem ennek. Kellett valami-valaki kapaszkodó. Hiányzott belőlem az az önhit, amellyel bizonyos helyzetekben megtaláltam volna a helyes utat. Konfirmáltam a keresztelővel együtt. Nem vagyok templomjáró, mert Istennel való kapcsolatom „négyszemközti”, „kétlélekközti”. Néha leülök a Szabadság téren egy padra, s nézem átlényegülve a templomot. A lelki találkozás után megnyugszom, feltöltődöm életerővel. A problémáimat ugyanis Isten nem fogja helyettem megoldani, de segítséget és hitet ad ahhoz.
– Mihez?
– Terveim, vágyaim valóra váltásához. Szeretném – ahogyan ma mondják – kimaxolni a lehetőségeket: ebben a városban, ezekben a munkákban. S remélem, eljön az idő, amikor egy társsal és egy kutyával kiülök a kertbe, s elmerülök a föld zöldjében és az ég kékjében.
*
Beszélgetésünk végén arra kértem Bettyt, hogy adja meg az e-mail-címét. Bal kézzel írt, függőlegesen lefelé (!), gyöngybetűkkel. Tényleg szivárványszínben káprázott a szemem.
Koltói Ádám
