A kalász rejti a magot. A létlényeget. Ha hozzá akarunk férni, szét kell bontani a búzafüzért. Ezért és ekként választottam ketté a polgármester szót. Arra voltam kíváncsi, hogy TAKÁTS LÁSZLÓ milyen polgár és mester.
– Annyira elfoglalt vagyok, hogy néha még magammal is nehéz találkoznom – szabadkozik, pedig pontosan érkezett.
– De ide most nem hivatalos a hivatal – jelölöm ki beszélgetésünk célját. – Mennyire tudsz civil lenni?
– Szeretnék, sőt akarok. Mindig az a fontos, hogy engem lássanak; azt az embert, aki vagyok. A hivatalban természetesen viselem a rangot, de egyébként Laci vagyok, akire a baráti társaságban szállóigévé vált mondás vonatkozik: „A Takáts Laci, aki kiborítja a borospoharat”. Ez ugyanis többször előfordult. Aki nem ismer, talán mondja: Fennhordja az orrát.
– Igaz is – a termeted szerint.
– Talán nem látszik rajtam, de eléggé zárkózott vagyok, nem tudok úton-útfélen jópofizni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tisztelném az embereket.
– Miként őseidet.
– Kutatom a családom történetét. A középkorig jutottam vissza. Azt kértem minden családtagomtól, ha valaki távozik közülünk, minden iratát adják nekem. Bőröndök teltek meg dokumentumokkal, levelekkel, fotókkal. Néha éjszaka „alámerülök” a múltba, próbálom feltárni azt, hogy mi a történés az adatok mögött, hogyan éltek az őseim. A gyermekkorban elkapott szavakból és ezekből a mozaikokból megszületik a történet.
– Mesélj erről.
(Mesélt. Mesélt, egyre lelkesebben. Nevek, adatok, események… Korhű, emberhű, érdekes élménybeszámolót hallgattam, mintha az elmúlt idők személyes tanúja beszélne. Családtörténet a történelemben – történelem a családtörténetben, ezt tárta elém. Ebből az izgalmas krónikából csak néhány epizódot idézhetek itt föl.)
„Az apai ág német ősöktől ered. Péteri Takáts József irodalmár, költő, Festetics György fiának a nevelője. A keszthelyi kastélyban látható az emléktáblája. Apai dédanyám burgenlandi, Eberauban élnek még rokonok. Anyai ági dédapám, Szűcs Ádám baptista hitszónok volt Vámospércsen. Művelt, tizenvalahány nyelven beszélt, könyveket írt. Szinte istenként tisztelték, mert 1919-ben megmentette a falu népét. A bevonuló románok le akarták gyilkolászni az embereket, de ő – értvén a nyelvüket – lebeszélte szándékukról az ellenséges katonákat. Négy éve meghívott az ottani polgármester, mert emléktáblát avattak dédapám tiszteletére.”
„Mindkét nagyapám a háborúban, katonaként ismerte meg nagyanyáimat. Az apai: karpaszományos zászlósként az erdélyi bevonulásban vett részt. Abban a házban ismerte és szerette meg a lányt, ahová beszállásolták őket Szabolcsban, a bevonulás megkezdése előtt. Egyébként a Georgikon egyetemen végzett, tőle eredhet az agrárérdeklődésem. Anyai nagyapám a délvidéki bevonuláskor Szabadkára került, ott „érte” a szerelem és a házasság. Az ottani városházán sikerült róla iratokat szereznem. Leventeoktató volt, repülőgépeket őriztek. Ezért került Tito győzelme után az első lapra a kivégzendők közé. Menekülniük kellett, Szegedre jutottak 1944 novemberében. De annyira ügyes ember volt, hogy – erről papírom van – 1945 márciusában a kommunista állambiztonság leigazolta nyomozónak. Ilyen a történelem: sodorja az embert; ilyen az ember: élni, túlélni akar. Ezért nem szabad soha „kapásból” ítélkezni.”
– Szüleid?
– Nyíregyházán ismerkedtek meg. Édesanyám a tanárképző főiskolán tanult, édesapámék ebben a városban laktak. Én később kimatekoztam, hogy nászéjszakai fogantatású vagyok. Itt éltünk hatéves koromig, utána nagybátyám hívására hirtelen összepakoltunk, és Csemőbe költöztünk. De más oka is volt ennek… Apám alkoholgondokkal küszködött. A változástól, az új élettől remélték házasságuk rendbetételét. Apu a téeszben dolgozott kertészként, vitte tovább a családi hivatást. Anyu a csemői iskolában tanított.
– A szülők konfliktusa nem zavarta meg gyermekkorodat?
– Inkább szép emlékeim vannak az akkori időkről. Igazi tanyasi, mezítlábas éveket éltem. (Hol volt akkor még a virágos Csemő?!) Anyu szigorúan nevelt, apu engedékenyen. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy apám, ez a jólelkű ember nem tudott mit kezdeni a világgal vagy a világ vele. Rendszerváltáskor megszűnt a téesz, így az állása is. Szó szerint és átvitt értelemben is kiment a lába alól a talaj. Ismét a pohárhoz nyúlt, miként nagyapám és a háborút viselt korosztálya, mert így tudták oldani az átélt sokkot. Érettségim után (1991-ben) anyu magához hívott, s közölte: „Fiam, el fogunk válni”. Apu ezután több mindennel próbálkozott, de semmi sem sikerült neki. Jelképes eset: vett egy autót, de kiderült, lopott volt, elvették tőle, s elbukta a pénzét is. 2007-ben halt meg.
– A hivatását vitted, viszed tovább.
– Meg mást is… De arról majd később beszélek.
– Mesteri megoldás: a mester jöjjön előbb.
– Bár a külkereskedelem érdekelt, de a matekkal nem tudtam összebarátkozni, jóllehet anyám matematika szakos lévén keményen „meghajtott”. Inkább a humán tárgyakat szerettem, meg a biológiát. Takáts nagyapám is hatott rám. Kézen fogott: „Gyere kis unokám, menjünk ki a kertbe a növényekkel beszélgetni. S ha meg is simogatjuk őket, szépen fognak nőni.” A katonaság után a gyöngyösi agrárfőiskolára kerültem. Bár vonakodtam is ettől a szakmától, mert gyermekkoromban mindig kint kellett dolgoznom a határban, nyáron is: répát, krumplit, napraforgót kapáltam. Igazából erdész szerettem volna lenni, de nem törtem össze magam a soproni erdészeti egyetemért. Álmom azonban mégis valóra vált, 2012-ben ugyanis elvégeztem egy kétéves felnőttképzést, erdész technikusi képesítést szereztem. Így elsősorban kertésznek, agrárszakembernek, erdésznek vallom magam. Ezek a munkák igazi alkotást jelentenek a számomra. A hivatali munkában is az ilyen tevékenység vonz, nem a rang. A városfejlesztés olyan, mint a kertművelés, erdőtelepítés. Elültetsz egy magot – egy kezdeményezést teszel –, az kikel, növekszik, gondozod, virágba borul, s termést hoz. Több kertészeti munkahely után céget alapítottam, kertek építését, fenntartását, parkosítást végzünk. Én vagyok a tulajdonos, feleségem az ügyvezető.
– A „hivatali mester” szerepét is elvállaltad.
– Nehéz döntés volt 2014-ben. Édesanyám nagy betegen feküdt a kórházban. A jelöltségem után megfogta a kezem: „Fiam, bírod majd ezt? De tied a döntés.” Ismert, tudta, hogy lelkizős vagyok, nagyon megviselnek a konfliktusos ügyek. Láttam az arcán a féltést és az ellenzést, de nyíltan nem mondta ki. Mindig megjelenik előttem ez a tekintete a nehéz pillanatokban.
– Nyilván vannak ilyenek.
– Eszem magam a gondok miatt, magamevő típus vagyok. Állandóan pörög az agyam, s erre rezonál a lelkem. Úgy keresek menekvést, hogy sok mindent csinálok, s csak a választott célra koncentrálok. Pár éve vadászok, a kinti természetben elfelejtem a benti világot. Kutatást is végzek.
– Mit?
– Roncskutatást. Harcokban lelőtt repülőgépeket, kilőtt tankokat keresünk és tárunk fel.
– Hogyan kaptál kedvet ehhez?
– Nagyapám mesélt a háborúról; gyerekkoromban repülőmodelleket készítettem; érdekel a haditechnika és a történelem. Minden megtalált roncs eseményekről, sorsokról „mesél”. Sajnos sok maradvány eltűnt. A határból hazahordták az emberek a darabokat. Láttam ilyeneket kerítésben, vécétetőn, kapuk részeként. A királytigris például a harckocsik harckocsija. Cegléd környékén vetették harcba a németek. Amikor kilőtték az oroszok, a személyzet felrobbantotta, hogy ne ismerje meg az ellenség a technikát. A fegyver pusztító, de a technikája csodálatos. Tudni kell: ami a háztartásban gépi eszköz, legtöbbje haditechnikai fejlesztés eredménye. Ami világossá vált számomra: a katona is olyan ember, mint mi. Aki szeretett, akit szerettek, akit hazavártak. A családi és a harci kutatások hatására megértőbb lettem az emberekkel.
– Ez igaz „visszafelé” is? Szüleid „harcaira” is?
– Igen. Máig fájó a válásuk.
– Mégis elváltál az első feleségedtől…
A cikk második része itt olvasható…
Koltói Ádám
