Vrabecz Botond 2016-ban végzett a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium nyolcosztályos tagozatán. Már kisiskolás korában nagy kalandok várták, a nyolc évből csak ötöt végzett valójában a gimiben, mégis az osztály meghatározó egyénisége volt. Nem volt olyan iskolai megmozdulás, esemény, ahol ő ne lett volna szereplő vagy szervező.
– Miért választottad a gimit negyedik osztály után?
Nálunk Albertirsán negyedik végén szokás szerint átkerülünk az iskola nagyobbik épületébe, ami a város egy másik pontján van. Akkor úgy gondoltam, hogy nyilvánvalóan majd az akkori osztályommal megyek tovább. Ekkor viszont a szüleim felvetették a nyolcosztályos gimi ötletét. Elsőre nem fogadtam el, mivel semmiképp nem akartam elhagyni az osztályomat. Aztán megtudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felvételizik, és így már könnyebb volt. Aztán felvételi után következett életem újabb fordulata. Édesapám munkát kapott Moszkvában, Oroszországban a magyar nagykövetségen. Így a szeptembert nemhogy egy másik épületben, vagy városban, hanem egy teljesen ismeretlen ország fővárosának egyik iskolájában kezdtem. Egészen pontosan az 1232-es számú iskolában. Három évig éltünk Moszkvában. Ezalatt háromszor váltottunk iskolát. Ez volt életem egyik legmeghatározóbb időszaka. Megtanultam oroszul, angolul és a német alapjait is elsajátítottam. És persze részese lettem egy kulturális centrifugának, amitől rengeteg meghatározó élményt kaptam.
– Milyen volt az osztályod? Mesélj a gimis évekről!
A gimis osztályom számára három évig egy “szellem” voltam, aki félévente hazajön egy hétre, hogy osztályzóvizsgákat tegyen. Így a kapcsolatom velük eleinte nem volt sok. Gyakran beszéltem az itthoni barátaimmal, köztük Jakab Kristóffal, aki már alsótagozaton is osztálytársam volt. Hála neki, nagyjából tisztában voltam azzal, mi folyik idehaza.
Nyolcadik osztályban tértem vissza. A hátralévő öt évet a gimiben végeztem. Remek kis osztályunk volt, nagyon sok dolgot csináltunk és fedeztünk fel, sok helyre jutottunk el együtt. Versenyeket is nyertünk, rekordot döntöttünk a legfiatalabb diákdiri választás győzteseiként, kétszer kaptunk aranyat az éneklő osztályok versenyén, mi lettünk ez első „év osztálya”. Sok emlékezetes alkotás és esemény fűződik azóta is a nevünkhöz. Azt lehet mondani, amiben tudtunk, maximumot adtunk. Nagyon szeretnem, amikor sok dologgal kell egyszerre foglalkoznom. Kifejezetten, ha ezek különböző dolgok. Zenekar, rádió, versenyek, tánc… Emlékszem, hogy 2012-ben a „világvége” hatására merült fel bennem egy időkapszula ötlete. Kis tervezés után december 22-én meg is történt a kapszula elásása. A tervek szerint 2032-ben fogjuk felnyitni, és megtekinthetjünk a múlt gimiseinek emlékeit.
– Mikor döntötted el, hogy mi leszel, ha nagy leszel?
Óvodában gőzmozdony akartam lenni. Később űrhajós vagy pilóta. A színészet pedig még alsó tagozatban lépett be az életembe egy szakkör keretében. Nem gondolkodtam róla komolyan, úgy gondoltam színész bármikor lehetek. Ezért egészen tizedikig pilótaságon vagy biomechanikán gondolkodtam. Viszont számomra nehezek voltak a reáltantárgyak, ellenben sok verset mondtam, zenéltem, filmeket vágtam. Egyszer egy médiafakt után Girst Ádám tanárúr odalépett hozzám, és azt mondta, hogy rendezőnek kellene mennem. Emlékszem, hogy ott álltam az első és a második emelet között a nagylépcsőn azt gondoltam: „hát, miért ne?” Ettől kezdve kezdtem komolyan gondolkodni a színházi, illetve filmes művészetről.
– Megkaptad-e a kellő felkészítést ehhez a gimiben?
Egy jó művész számára elengedhetetlen világ megismerése. Tudás, ismeretek bővítése, tapasztalatszerzés. Szokták mondani, az ember sírig tanul, s mivel a művész, így a színész elsősorban ember, ezért minden, amit életében átél, része munkájának. A gimnázium, bár elsősorban nem művészeti iskola, sokat adott nekem. Szeretném megemlíteni egykori rajztanáromat Rónai Gábort, médiatanáromat Girst Ádámot, magyartanáromat Vágó Sándort, Soltészné Lédeczi Judit tanárnőt, és osztályfőnökömet Királyné Túri Andreát. Tőlük kaptam ösztönzést és útmutatást, hogy ezt a pályát válasszam, de ugyanezt a gimnázium összes tanárának és minden ott töltött órának is köszönhetem.
– Hol tanulsz tovább érettségi után? S hogy érzed, jól döntöttél-e?
Jelenleg Oroszországban a Moszkvai Anton Pavlovics Csehov Művész Színház Akadémiájának (MHAT Tanuló-stúdió), első és egyetlen magyar diákja vagyok. Jól döntöttem-e? Ez egy nehéz pálya. Lelkileg és fizikailag egyaránt. Kora reggeltől éjfélig dolgozunk a hét minden napján, szünetek nélkül, haza pedig csak félévente egyszer repülök. Néha elgondolkodom, mikor egyedül járok a városban, vagy turnézni vagyunk a Krím-félszigeten vagy Krasznojarszkban, mit keres itt egy albertirsai srác? Nincs nap, hogy egy kicsit ne bánnám… Ugyanakkor minden nap áldom a sorsot, hogy ezt választottam. Ez az ellentmondás hajt és ad erőt, mert a szívem mélyén tudom, hogy a legjobb helyen vagyok. Sok dolog van, amit szeretnék csinálni, játszani, megalkotni. Szeretek különböző emberekkel dolgozni, meghallgatni a véleményüket, vitázni, és valamiképp segíteni.
– Hogyan telnek a napjaid?
Amikor itt vagyok kinn, főképp a munkára koncentrálok.
Most harmadéves vagyok, ami azt jelenti, hogy ezen kívül egy évem van hátra. Mostanra már előadásokat játszunk az iskola tanuló színpadán, illetve folyamatosan készítjük az új munkákat. Három előadásunk megy jelenleg, ebből két drámai és egy zenés. Hamarosan bemutatunk két újat, és év végéig egy harmadikat. Ebben a félévben táncórán tangót és klasszikus balettot veszünk, illetve az első plasztikai előadásunkon dolgozunk. Ezen kívül vívást és színpadi harcot tanulunk.
Remélem, hogy a jövő évben meghívást kapunk a Nemzeti Színház Mitem Fesztiváljára.
Szabadidőmben főképp a barátaimmal vagyok.
Várok mindenkit szeretettel az jelenlegi és jövőbeli előadásainkon.
Köszönöm a beszélgetést.
Volter Etellka
