Mint a fa gyökere és ága, így tartozik össze a magánélet és a közélet. Arra kértem TAKÁTS LÁSZLÓ polgármestert, hogy az eredet(é)ről beszéljen; arról, hogy milyen polgár, milyen mester. Az előző számban közölt írást folytatjuk.
– Maradjunk a fa képénél: Melyek az ifjúi kivirágzásod élményei?
– Szerelem a zene iránt, szerelem a szerelem iránt.
– Lüktetett a véred…
– Az artériában, sőt az Artériában. Az ilyen nevű zenekarban énekeltem. Lüktető rockot játszottunk. A gimnáziumban alakította meg Pap Zsolti, Herczeg Gabi, Tóth Laci, Hajdu Gabi és Kiss Juci. Én a baráti társaságukba tartoztam. Fontos fellépésre készültek, de Juci és Gabi elment. „Jó hangod van, próbáld elénekelni a Repülj még! című dalt” – biztattak. Bevettek a bandába engem és Sárik Petit, s ezzel a számmal nyertük meg Geszti Péter Ász tévéműsorának a ceglédi fordulóját, így lettünk Cegléd Ász-ai. Ezután sok fellépésünk következett főiskolás bulikon, fesztiválokon, indultunk a Ki mit tud?-on is. 1994-95 körül száz koncertet adtunk évente. Egy időben velünk zenélt Fésűs Feri is. Aztán elment Sárik Peti is, jött helyette Sidi, és így nyomtunk le rengeteg koncertet. De 1998-ban eljött a döntés ideje: profiként folytassuk, vagy ki-ki a szakmai jövőjét építse. Ez utóbbit választottuk. Utoljára a Zanzibárral szerepeltünk megalakulásuk tizedik évfordulóján. Az ő történetük ott kezdődött, ahol a miénk véget ért. Büszkeséggel tölt el, hogy amikor még zenéltünk, Rita sokszor ott lelkesedett az első sorban a bulijainkon.
– De a szíved is dalolt…
– Szerelmes típusú vagyok. Hősszerelmes. Csodálom a női nemet, a szépséget és a harmóniát. Ha valaki megtetszett, akkor nagyon megtetszett. Bár nem gondolják rólam, de kissé gátlásos vagyok, főleg fiatalként bátortalanul tudtam kimutatni az érzelmeimet. Plátói érzésekben égtem.
– Első feleségedet, Krisztinát hogyan ismerted meg?
– Romantikus fellángolásban, a gimnázium kapujában. Szembejött velem, átfutott rajtam az érzés: Hű, de jól néz ki ez a lány! 1998-ban összeházasodtunk. Két gyermekünk született: Benedek és Emese.
– A líra drámába fordult: elváltatok.
– Pedig szüleim példája intő jel volt a számomra. Ezért úgy mentem bele ebbe a házasságba, hogy életünk végéig fog tartani.
– Mi okozta a „hajótörést”?
– Zátony. Zátonyok. Úgy beszélek erről most, mint ahogyan átéltem. Többet voltam távol az otthonomtól a kelleténél, Krisztina viszont éppen az egyedüllétből próbált kiszabadulni. Elmentünk egymás mellett, másfél évig próbáltuk helyrehozni, de nem sikerült… Én jöttem el 2009 tavaszán. Akkoriban értek még más csapások is: meghalt édesapám és apai nagymamám, aki nagyon közel állt hozzám. Iszonyúan megviseltek ezek a drámai fordulatok.
– Ezután érkezett Anett?
– Ami fullasztó port kavart a városban. Gondolhatod, mit kaptam én alpolgármesterként! Zúdult a kárhoztatás. „Egy képviselővel szűrte össze a levet! Elhagyta a családját!” Kemény idők! Bár számítottam elítélő véleményekre, de arra, ami történt, nem. Páran úgy gondolták, hogy engem most le lehet zavarni a pályáról. Korrupcióval vádoltak, börtönnel fenyegettek. Névtelen feljelentések érkeztek a városházára. Fel akarták használni ellenem a volt feleségemet is, ő azonban rájött a rosszindulatú szándékokra. Ezt később elmondta nekem, megbeszéltük az ügyet. Azóta tisztességes a kapcsolatunk, becsülöm benne gyermekeim édesanyját. A válás – amely felkavarta szüleim emlékét is – óriási lelki teher a mai napig is. De ahogyan felülkerekedett a ráció, kiderült, így kellett történnie. Ami a legnagyobb ajándék, hogy jó a kapcsolatom a gyerekekkel, és ők is testvérükként tekintenek Anett-tel közös gyermekünkre.
– Hogyan „éltétek túl” e válságot Anett-tel?
– Őt is megtiporták. De összekapaszkodtunk. Lezártuk az ügyet. Egymásra és előrenéztünk. Mindent megbeszélünk, ő igazi társ. Amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, tisztáztam vele: van két gyermekem, akiket szeretek. Ha így kellek… Tőle és családjától megkaptam azt, ami előzőleg hiányzott az életemből. Bár mindketten erős egyéniségek vagyunk – lobbannak is néha a szikrák -, de önzetlen szívvel segítjük egymást. S hála Istennek, örülhetünk hétéves László fiunknak is.
– Beszélgetésünk közben gyakran utaltál az isteni áldásra.
– Mert hívő ember vagyok. Otthon nem kaptam vallásos nevelést, de megkereszteltek, majd megadták a lehetőséget a későbbi önálló választásra. Ha bármit csinálok, úgy teszem, hogyha majd az Úristen elé állok, el tudjak neki számolni a tetteimmel. Tudom, nincs és nem is lehet titkom előtte. Látja a bűneimet – mert nekem is vannak, hiszen ember vagyok -, de eddigi életemet vállalva tiszta lélekkel nézhetek a szemébe. Ezzel a hittel tudok minden bajt túlélni és dolgozni, alkotni.
– Nem feszül benned Ady Endre kétsége? „Te vagy ma a legvalóbb Nem-Vagy”, „Ki létlenül is leglevőbb”. Azért kérdezem és idézem ezt, mert mintha a Teremtő romlani hagyná a mai világot.
– Isten jósága és igazsága nem kétség a számomra. Ő azt mondta: Létrehoztam a világot, rátok bíztam. Segítő intelmeket adott, ezek szerint kellene élnünk. Azt nem mondta, hogy sokan kezdjenek el istent játszani, önhitten figyelmen kívül hagyni az ő iránymutatásait.
– Ahogyan Madách Imre Lucifere jósolja: „Az ember ezt, ha egykor ellesi, / Vegykonyhájában szintén megteszi.”
– Csak a kisisten…
– Következzék a közeli realitás: Indulsz újra a városházi elsőségért?
– A dilemmát lezártam. Igen, el fogok ősszel indulni. Hivatásom nyelvén megfogalmazva az indokot: most fordul termőre az eddig elvégzett munka, munkánk, szeretném én átadni a gyümölcsét a városnak.
– A közmondás szerint: A legnagyobb tanítómester az élet. Mire tanított (eddig) téged?
– Hogy szeressem az életet. Mindenben találhatunk jót és szépet, csak észre kell vennünk. Nézek egy régi fotót. Amikor ott voltam, nem éreztem a helyzet nagyszerűségét, csak most utólag. De a jelenben kell élnünk, megélni a pillanatot. Erre Anett, a feleségem tanított meg.
– Horatiusi intelem: Carpe diem – élj az idővel!
– Mert nap mint nap csodák történnek. Egy emlékképet őrzök magamban. Édesanyám már nagybeteg volt, rákos, sokat szenvedett. Hazahoztuk a kórházból. Imádta az erdőben az akácvirágzást. Kérte, vigyük ki, érezni akarja az illatát. „De Anyu, már nincs akácvirág, három hete elvirágoztak a fák!” Mégis beültettük az autóba. Nagy fájdalmak kínozták a rázós úton. Messziről láttam, már lehullottak a szirmok. De ahogyan az erdő szélére értünk… Az egyik fa egyetlen ága… tele virágokkal. Letörtem, a kezébe adtam. Mosolygott.
Koltói Ádám
