Benedek Péter parasztfestőre emlékeztek születésének 130. évfordulóján június 13-án. A Cegléden elhunyt autodidakta művész a Selyem utcában lakott utoljára. Emlékét a ház falán emléktábla őrzi. A város vezetése és a helyi művészeti élet képviselői itt tisztelegnek minden évben a hányatott sorsú alkotó emléke előtt. A rendezvényen idén Dr. Szabó Alfréd pedagógus, neveléstörténész tartott megemlékezést.
Azon a karácsonyi éjszakán, 1984-ben a Selyem utca 2-ben nem aludtak ki a gyertyák. Péter bácsinak pislákoltak az örök világosság felé vezető úton. Január 7-én temettük az uszódi szülőföldbe. A rendkívüli hidegben az ismerősöket, művész-barátokat csak Péter bácsi emberségének, szívmelegségének erős sugarai éltették, művészetének tisztasága, ösztönös képalakítása, különös, egyéni festői világa, ami senkiéhez nem hasonlítható. Ha arra gondolok, hogy tudom: hova költözött el, ki fogadta őt, – a földi lét végességének megértésével megnyugvás tölthet el bennünket is.
Most születésnapjára emlékezem, a 130-ból most kiragadom a kilencvenediket, a 40 évvel ezelőttit, amely 1979. június 29-én. volt. A városházán köszöntöttük őt, aki ekkor már 35 éve Cegléden élt. Itt lett tagja a Magyar Művészeti Alapnak, nyugdíjat kapott, Cegléden lett a Népművészet mestere (1970) és a Munka Érdemrend Arany Fokozata (1974) kitüntetés tulajdonosa. Köszöntésén itt volt kortársa, barátja, Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész, aki üdvözlő beszédében azt mondta: megtekintette Benedek Péter 1928-as kiállítását a budapesti Nemzeti Szalonban (94 kép), s ennek hatására érlelődött meg benne a végleges elhatározás, kitart a festészet mellett. Ő mondta: „Benedek Péter nem naiv festő! Művész, aki bár igen nehéz, sokszor emberhez nem méltó körülmények között is képes volt olyan művet, életművet megteremteni, amely hazánk festészetét szebbé, gazdagabbá tette.”
Aztán ott volt dr. Ikvai Nándor, aki szinte a nyomdagép alól hozta mutatóba-ajándékba a Pest Megyei Múzeumi Füzetek 11. kötetét Benedek Péterről. Ceglédi évei alatt sokan segítették Péter bácsit és családját. Zsadony Miklós a művelődési házból, Nagy Dezső, majd Ikvai Nándor után Szilágyi Miklós, Kocsis Gyula, végül Reznák Erzsébet múzeumigazgatók mindig szívükön viselték sorsát.
Eljött a 90. születésnapra Boncsér Árpád miskolci művész, aki először 1968-ban látogatta meg egyik barátjával Péter bácsit. Izgatta az akkor már majdnem 80 éves festő élete, jelleme ugyanis látta a tévében róla Moldován Domonkos filmjét. A miskolciak készítettek róla egy nagyszerű portré-fotót és egy plakettet. A 90. születésnapon Boncsér Árpád felidézte 10 évvel korábbi emlékeit: ”Derűs, finom humorú ember volt. Láttam őt festeni, elképesztő koncentráltsággal és hihetetlenül tévedhetetlen biztonsággal színezett. Akvarelles finomsággal használta az olajfestéket. Rajzoláskor egy helyen csak egyszer ment. Megkezdte a kép egyik sarkán és befejezte a másikon. Radírt csak azért használt, mert elmaszatolta a papírt: Nem szeretem, ha koszos marad a papír – mondta. Színérzéke olyan volt, mint a zenében az abszolút hallás!
Tartottuk a kapcsolatot Boncsér Árpáddal, el is hozta a 90. születésnapra a több példányban megrendelt plakettet: egyik oldalán az 1925-ös hetyke ifjonc önarcképe került, a másikra persze az időskori. Nagyon örült a meglepetésnek!
Aztán felidéztük Móricz Zsigmond elismerő sorait a budapesti kiállítás után: „Néztem, míg dolgozott (a kiállító teremben is festett). Egy szőlőmunkás, aki metszőkéssel megy végig a szálakon, s minden ágbogot megnéz, mindent letisztogat, ami fölösleges. Mint egy festőmunkás, akinek csodálatos lelki élete van az egyszerű külső alatt és nemes kultúrlelke. Tele érzéssel, aggodalommal, fájdalommal és bölcsességgel.”
Kovács Károly az ünnepi fogadáson jelentette be, hogy a belvárosban, új lakóházban kap hamarosan otthont a Benedek házaspár. Nemsokára beköltöztek a Selyem utca 2-be.
1949. szeptember végén Cegléden az uszódi, kalocsai hányattatás után kaptak egy ONCSA házat az Örkényi u. 7-ben. ( Országos Nép- és Családvédelmi Alap: állami támogatással épült ház.) Tíz évvel később (1959.) így vallott gyermekéveiről Nagy Dezsőnek: „Negyedikes koromban maradtam ki az iskolából. Hol anyám mellett kapáltam, hol apámmal napszámoskodtam. Maltert kevertem, téglát hordtam, meg vályogot. Mikor nem kellett dolgozni, mindjárt rajzolni kezdtem. Szigorúan voltunk tartva, káromkodni, lopni, hazudni tilos volt.” Azt is elmesélte, hogy Szüle Péter taníttatta volna, de visszament mecénásához, minthogy Bálint Jenő szerint: az tanulhatna éntőlem, nem én őtőle – mondta.*
A ceglédiekről is volt véleménye: „Örültem a lakásnak, úgy éreztem, ez kitüntetés (kész sem volt még…) De mikor az itteni népet megismertem, már nem örültem! Itt is vannak művelt emberek, de nagyon kevés. A gyerekek úgy vannak nevelve, hogy még a szüleiket is újra iskolába kéne járatni, hogy egy kis tiszteletet tanuljanak. A gyerekek mind csintalanok, de ez, ami itt van, borzasztó. Kimentem a Tömörkény utcába festeni, de nem tudtam dolgozni, mert a gyerekek dobáltak rossz almával.”*
Élete utolsó képéről a Magyar Hírek újságírójának mesélt, 1971 tavaszán: „A múlt nyáron, amikor a világ nem mozgott még annyira a szemem előtt (látása romlott) egy ceglédi asszony megkért, fessek neki falusi lakodalmas képet, de magamat is tegyem rá a képre. Megfestettem, s a násznagy mellé odaültettem magamat. 1500 Ft-ot kaptam a képért – mesélte, a legtöbbet, amelyet egy festménnyel kerestem…”
A 90. születésnapon újra eszembe jutott: amikor náluk jártam az egyik kitüntetése előtt, hogy megbeszéljük az utazás körülményeit, csendesen füstölt a kémény, Erzsike néni lecsót főzött ebédre. Péter bácsi nemrég tért vissza a kecskeméti kórházból, tapasz volt még rajta keveset ehetett. Mesélte, hogy a kórteremben a tökfőzelék, a paradicsomleves, a lekvár, meg a méz volt a kedvence. „Mondtam is Bözsinek, ha már hazaengedtek, lecsót meg rizslevest ennék a legszívesebben, az jó könnyű…” Aztán olvastuk a táviratot: „Örömmel értesítem, hogy a művelődésügyi miniszter önnek a népművészet mestere kitüntető címet adományozta. Kérem, hogy a kitüntetés átvétele végett folyó hó 18-án….” 1970-et írtunk, augusztus volt, Péter bácsi betöltötte a 81. évét.
Nemrég a lakásuk előtt emlékeztünk rá. Konczné Benedek Margitka azt írta: nem helyes naiv festőnek titulálni édesapját. Ő autodidakta volt. Barcsay Jenő jól egészítette ki: Művész volt. – Legyünk rá büszkék, hogy életéből Erzsikével, hűséges párjával együtt 35 évet töltött el városunkban.
Jól mondják azt a bölcs pedagógusok, hogy az iskola nagyon jót tesz a gyereknek, hiszen mindenkiben lakozhat egy művész, csak elő kell hívogatni. Ezért érdemel különös figyelmet a Tetz művészeti iskola és a Benedek Péter rajzkör, Mihálka György és P. Rónai Gábor művészhívogató munkássága.
Dr. Szabó Alfréd
__________________________________________
*Benedek Péter Válogatás a festőről szóló irodalomból. Szerkesztette: Ikvai Nándor Szentendre, 1979.
