Apáti-Tóth Sándor 1966-ban érettségizett a Ceglédi Kossuth Lajos gimnáziumban. Fotográfusok, képek között nőtt fel, szinte sorsszerű, hogy a saját élete is ebbe az irányba terelődött. 2018-ban megkapta a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést. A kitüntetés kapcsán beszélgettünk életről, munkáról, küldetésről.
– Kezdjük az elején
Cegléden születtem 1948. 8. hó 8-án, és a Csatorna utca 8. számba vittek haza a kórházból, a 8-asok valahogy az életemben vissza-visszatérnek. Jelenlegi lakhelyünk számainak összeadott értéke is nyolc. Nagyon fiatalon kezdtem fényképezni, szüleim első gyermeke voltam, és apám ekkor már Tóth István néven ismert fotóművész volt.
– Szakmája volt vagy hobbiszinten fotózott?
Az első fényképezőgépét azért vette, hogy a családról emlékképeket készítsen, s aztán az évek során ez önkifejezési eszközzé vált nála, autodidaktaként képezte megát, fotográfusi technikája egyedülálló volt, csak felsőfokban lehet róla beszélni.
– Mi volt édesapád eredeti foglalkozása?
Az eredeti szakmája vaskereskedő volt. A háború után a Gubody utcában volt egy magán vaskereskedése, amit a Rákosista években fölszámoltak, bezárattak. Utána a kereskedelemben helyezkedett el. Miután a fotográfiában egyre jártasabb lett, egyre magasabb szinten művelte, a Nyújtó Ferenc vezette ceglédi zöldségkutatóhoz került fotográfusként, és onnan kezdve egészen élete végéig a fotózásból élt. Volt a kornak egy meghatározó fotóesztétája, Haller Frigyes. Apám egyszer teljesen ismeretlenül beállított hozzá a fotóival, amik valóban egy kezdő amatőr képei voltak, de Haller zsenialitására jellemző volt, hogy meglátott valamit azokban a tényleg szokványosnak tűnő amatőr képekben. Egy olyan részletes tanulmányt írt azokról a valóban kezdetleges képekről, hogy az bámulatra méltó, és ami igazán csodálatos, hogy apám mindazt megfogadta, amit Haller tanácsolt neki. Ezeknek a tanácsoknak a nyomán vált kiállító fotóművésszé. Később is, – egészen Haller haláláig – tartották a kapcsolatot.
– Édesapád árnyékában kezdtél el fotózni. Nem volt ez teher a számodra?
Sem akkor, sem később nem éreztem árnyéknak. Elkezdtem fotografálni és már igen fiatalon, 13-14 évesen felnőttek részére kiírt országos kiállításon oklevelet nyertem. Ez óriási öröm volt számomra. Ezután nemzetközi kiállításokra is küldtem a képeimet a Ceglédi Fotóklub kollekcióival együtt, és nagyon szép sikereket értem el 17-18 éves koromra. Párizs, Brüsszel, London, Tokio, s a világ számos nagyvárosában kiállítótermek falaira kerültek a képeim.
– Te gyerekként kitől kaptál olyan segítséget, mint apukád Hallertől?
Természetesen atyámtól sok segítséget kaptam. A másik meghatározó tényező számomra a Ceglédi Fotóklub volt, ami akkor a fénykorát élte. Az ország legjelesebb fotóművészei itt állítottak ki a fotóklubbal közösen. Hihetetlenül magas színvonalú szakmai munka folyt, és a fotóklubban minden héten péntekenként találkozott a tagság, meghívott előadókkal – remek előadásokat hallhattunk – egyféle elméleti képzést is kaptunk. Így hát a gyakorlatban mindent, amit meg lehetett tanulni és érdemes volt, azt megtanultam. Én nagyon fontosnak tartom minden művészeti ágban napjaink divatjával ellentétben a szakma abszolút és tökéletes ismeretét. Úgy gondolom, hogy lehet egy ma már kapható, rendkívül sok technikai megoldást kínáló fényképezőgéppel kimenni az utcára, hadonászni vele, kattogtatni és majd lesz valami, de ahhoz, hogy valóban komoly eredményt tudj elérni, valóban azt tudd megmutatni, amit te szeretnél, ahhoz igenis alapos szakmai tudásra van szükség.
Fotográfusi pályám azért nem volt töretlen. Csodálatos „Tóth István képeket” készítettem, volt bennem egy rendkívül jó kompozíciós készség. Egyik 12-13 éves koromban készített fotóm került nemrégiben a kezembe, ezen a képen az aranymetszés, – miszerint a kisebb egység aránya a nagyobbhoz akkora, mint a nagyobbnak az egészhez – ami kompozíciós alapszabály a klasszikus művészetekben, nos ez ötször-hatszor szerepel azon a képen. Fogalmam sem volt akkor arról, mi az, hogy aranymetszés – de úgy tűnik, hogy ez a génjeimben benne volt. És hát erre önképzéssel igyekeztem szakmailag a lehető legtöbbet rátenni.
– Szóval csodálatos „Tóth István képeket” készítettél, de ennél többre vágytál…
Igen, erre utaltam, hogy nem volt töretlen a pályám. Beláttam, hogy számomra az nem lehet perspektíva, hogy életem végéig „ifjabb Tóth István” maradjak, és 70 éves koromban is azt mondjam, hogy ifjú Tóth István vagyok… (Bár én nem öregszem, csak korosodom…és eszerint is próbálok élni.) Nos, úgy döntöttem, hogy nincs értelme egy akkor már világszerte ismert életművet reprodukálni, és abbahagytam a fotográfiát. Más karakterű ember vagyok, más személyiséggel, más indíttatással. És ekkor úgy gondoltam, hogy végeztem a fotográfiával.
Irodalmi vonzódásaim voltam, a képzőművészet és a film nagyon érdekelt, mint kifejezési eszköz. Voltak ilyen próbálkozásaim, ám úgy alakult, hogy mégsem tudtam a fotót elhagyni, és néhány év után már új, más névvel, Apáti-Tóth Sándorként, felvéve Cegléd egyik előtelepülésének, Apátinak a nevét előnévként, s nagyapám keresztnevét, akit Sándornak hívtak. Nagyapám dolgos parasztember volt, akit én nagyon tiszteltem és szerettem. Egyébként a keresztségben is a második nevem Sándor volt, azt előrevettem, és így lettem Apáti-Tóth Sándor és indultam el egy teljesen más úton, mint amit korábban műveltem.
Ez valamikor ’71 körül lehetett. Eleinte csak művésznévként, illetve publikációkhoz használtam, „hivatalossá” csak később tettük. Az első önálló kiállításom Szegeden volt az orvosi egyetem klubjában, azt már Apáti-Tóth Sándorként nyitottam meg, s az már egy teljesen új szemléletű anyag volt. Akkor zsinórban jöttek az újabb és újabb anyagaim és kiállításaim, a ceglédi Kossuth Múzeumban volt egy, ami már igazán szakmai rangot is adott, az Eötvös Kollégium klubjában Pesten, a Kassák Klubban – ami akkor egy nagyon pezsgő szellemi centrum volt. A Sebő együttes ott játszott minden héten, többek között az egyik kiállításom megnyitóján is. Így indultak el a kiállításaim, akkor már teljesen azonosultam is az Apáti-Tóth Sándor névvel.
– Említetted, hogy az irodalom, képzőművészet is vonzott.
Egész életemet, érdeklődésemet, szellemi alakulásomat alapvetően két magyartanárom határozta meg. Az egyik az általános iskolában tanított, Miklósi Tiborné, aki egészen kivételes magyar órákat tartott. Úgy motiválta az osztályt a tananyag mielőbbi és megfelelő szintű elsajátítására, hogy célprémiumként felajánlotta, amennyiben eddig és eddig végzünk az esedékes negyedéves vagy havi anyaggal, akkor utána a következő órán vagy órákon közös olvasást tartunk. Tarzant, Winettou-t, olyan könnyed, de nívós olvasmányokat adott a kezünkbe, hogy ezzel engem már erősen megfertőzött. Óriási szerencsém volt a gimnáziumban is, csodálatos tanáraink voltak, hogy csak néhányat említsek: Radványi-Nagy Jóska bácsi a latint tanította, Horváth Zoli bácsi a történelmet, Velkey Imre bácsi a magyart. Kelényi Enikő lett az osztályfőnökünk, második után Bagócky Lajosné Manyi nénitől vette át az osztályt. Mindketten kiváló pedagógusok voltak. Sorolhatnám tovább, Kis Lajos tanár úr, … most már belefutottam abba a hibába, hogy mivel mindenkit nem sorolhatok fel, akaratlanul is megbántom tanáraimat. Velkey Imre bácsira visszatérve, ő már egészen mélyen a komoly irodalmat szerettette meg. Onnantól kezdve eldőlt, hogy én valami művészeti pályára fogok lépni. Érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, filmoperatőr-rendezőnek szerettem volna jelentkezni. Nem indítottak minden évben osztályt, csak 3-4 évente. És hogy addig mégse lógjak a világban, atyám elintézte, hogy rádió- és TV-műszerész tanulónak felvegyenek. A ceglédi Gelka történetének legkatasztrofálisabb ipari tanulója voltam, oly mértékben nem érdekelt a dolog, hogy csak az időt töltöttem vele, egy év után ezt ott is hagytam. Akkor egy évig magánzó lettem, ami azt jelenti, hogy nem dolgoztam, és igyekeztem képezni magam, valamint a biliárdozás akkor roppant módon tetszett nekem, és az időm jelentős részét biliárdozással töltöttem – ami hát egy másfajta művészeti ág, és nem nyerte el a szüleim tetszését. S aztán elérkezett az idő, amikor jelentkezhettem a főiskolára. Három lépcsőből állt a felvételi, az első fordulóban nyolcszáznál is többen voltunk, a másodikban lehettünk száz-kétszázan. A harmadikban maradtunk tizenhatan, s emlékeim szerint tizenkettőt vettek fel.
– Megkockáztatom, hogy itt már nem biztos, hogy csak a tudás és teljesítmény számított…
Két ember volt, akinek akkor nem volt szocialista összeköttetése, az egyik egy törteli fiú, Pap Ferenc, aki paraszti közegből érkezett, a másik pedig én voltam. Pap Ferit fölvették, én pedig a négy között voltam, aki nem nyert fölvételt. Nem állítom, hogy nem volt olyan, akit protekció nélkül fölvettek, pl. Ferit fölvették, tisztelve azt, hogy abból a közegből ilyen szintre jutott el – de soha életemben nem szerettem olyan dolog után futni, amit nem éreztem tisztességes versenynek. Úgyhogy köszöntem szépen, ezt a pályafutást befejeztem, ami egyébként egy rendkívül jó döntésem volt, ugyanis – noha igen nagy baráti köröm van és lételemem, hogy társaságban vagyok és jól érzem ott magam – teljesen magányosan alkotó ember vagyok, aki semmiféle külső ráhatást nem tűr el, nem visel el a munkában, még a legjobb szándékkal érkező segítő bírálatot, kritikát sem. Munkaszakaszban semmit nem fogadok el. Márpedig a film egy közös(ségi) szakma, úgyhogy nekem valószínűleg nagyon keserű életem lett volna, hogyha bekerülök. Nem élhettem volna meg azt a boldog és nagyon-nagyon sok sikert hozó életet, mint ami mögöttem áll.
– Tehát maradt a fotózás, de már nem csupán a saját örömödre.
Nos, művészfotókból sem akkor, sem most Magyarországon nem nagyon lehet megélni, ezért mint a többi szaktársam, alkalmi fotográfiából kerestem meg a mindennapi betevőnket. Ez még a kőkemény szocializmus éveiben volt, amikor a közveszélyes munkakerülést büntették. Egész alkatom nem tűrte a kívülről ráhelyezett szabályokat, szóval elképzelhetetlen volt számomra, hogy reggel 8-tól délután 4-ig valahol dolgozzak.
Sikerült akkor a múzeumban egy részállásos szerződést kötnöm, amit kötetlen munkaidőben tölthettem le. Ez így tökéletes volt, a munkát elvégeztem, nem számított, hogy mikor, és a magam örömére fényképezhettem mellette. Alapvetően két részből állt ez a munka, az egyik szelete a tárgydokumentáció, a másik része pedig a város életének, rendezvényeinek, fontosabb eseményeinek a dokumentálása volt. Terjedelmes néprajzi sorozatokat is készítettem a munkám során, pl. a berceli búcsúról, és több jeles eseményről. Közben a Pest Megyei Hírlapnak lettem a külsős munkatársa bő húsz évig, aminek akkor működött a ceglédi „mutációja”. Heti hat alkalommal jelent meg, és annak, mindenféle szerződés nélkül tudósítottam a helyi eseményekről. Először csak fotókat, a későbbiekben már kisebb szöveges riportokat is. A képeimet első pillanattól kezdve magam hívtam elő. Már középiskolás koromban laboráltam. Fekete-fehérre dolgoztam nagyon hosszú időn keresztül.
– És elérkeztünk a ’90-es évekhez…
El kell mondanom, hogy a Kádár-rendszert, illetve egyáltalán a szocialista világrendet, és azt, hogy itt egy rendkívül erős szovjet befolyás alatt éltünk, én megváltoztathatatlannak hittem. Tehát én nem voltam hős ellenálló, hazudnék, ha ezt mondanám. Egész egyszerűen tisztességesen akartam élni, semmi olyanra nem voltam hajlandó, ami az én igen határozott világképemmel ellentétes lett volna.
Az egészet egy olyan történelmi realitásként fogtam föl, amiben élni rendeltetett. Nos, így érkezett el a nyolcvanas évek vége. Harmincegy-két éves koromban vettünk egy tanyát, a Kőrösi erdőben gyönyörű fenyves közepén állt, mestergerendával, búboskemencével, ahol villany sem volt. Hétvégeken hajnalban madárcsicsergésre ébredtünk, és ott vasárnaponként a kora reggeli órákban a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorát elemes rádión hallgattam. Győri Béla volt a szerkesztő, és ott olyan beszélgetések hangoztak el, amik teljes egészében fölkavartak. Ugyanis nagyapámékat kuláklistára tették az ötvenes években.
Nagyapámról el kell mondanom, hogy fiatalemberként elvitték az első világháborúban katonának, Isonzónál megsebesült, szétlőtték a jobb könyökét. Világéletében nem tudta többé a jobb kezét behajlítani, tehát félig-meddig rokkantként, parasztemberként dolgozta végig az életét úgy, hogy ’45-re az egy-két hold családi örökséget közel ötven hold saját földre és ötven hold bérletre bővítette. Kuláklistára került és elvették tőle mindazt, amije volt. Nagyapám a felszabadulásnak mondott eseményt mindig csak „az oroszok begyöveteleként” aposztrofálta, és hát azért egy-egy történetet elmesélt az 50-es évekről is, amik valamiért engem, – ma sem értem, miért – nem érintettek meg. Láttam két, hihetetlenül nyugodt, kiegyensúlyozott idős embert, és valahogy nem értettem ezt az egészet, nem fogtam föl, hogy ez micsoda iszonyatos tragédia lehetett az ő életükben. Így hallgattam én akkor a Vasárnapi Újságot, amiben az akkor még élő szereplők mondták el azokat az embertelen fizikai kínzásokat, amikben részük volt. Ez oly mértékben fölkavart, hogy egész egyszerűen volt bennem egy teljes tanácstalanság.
Akkor már Bojtos Attila barátom, – aki szintén öregdiák volt, osztálytársam és haláláig egyik legbizalmasabb barátom – Pestről már szamizdatokat hozott. Én teljesen megütközve olvastam ezeket az írásokat. Így érkezett el 1990, és nem volt kérdés, hogy milyen irányt gondolok helyesnek az ország jövőjét illetően. A kábeltelevíziózás akkor kezdett éledezni, és fölkértek akkor a helyi stúdió stábjának a megszervezésére és a vezetésére. Hát így történt, hogy 1991-ben a városi televízióhoz kerültem vezetőként és ott voltam négy éven át. Hihetetlenül tehetséges és nagyszerű gárdát sikerült toborozni pedagógusokból, fiatal értelmiségiekből, ügyesen videózó emberekből. Rendkívül szerény technikai lehetőségeinket fölfejlesztve négy év alatt elértük, hogy az első székházat (Veér-ház) föl tudtuk újítatni. Aztán elérkezett 1994, amikor az újabb önkormányzati választások zajlottak, és akkor egy más politikai színezetű önkormányzat került többségbe. Innen kezdve nem volt kérdés, hogy én nem maradhatok a televízió vezetője. Átszervezték, így ért véget számomra a televíziózás. Gyönyörű volt, sokkal szegényebb lennék, ha ez a négy év nem lett volna az életemben. És akkor utána keresgéltem a vállalkozások között, hogy mihez kezdjek, amihez kedvem is van, és amiből meg lehet élni. Azt ugyanis beláttam, hogy egy ilyen kisvárosban, mint Cegléd, újságírásból nem lehet megélni. Ceglédet szerettem, a mai napig szeretem, tehát elmenni nem akartam.
– Hogy döntöttél a nyomda mellett?
Hosszasan keresgéltem, mire rátaláltam a nyomdára. A televízió mellett időközben én a ’90-es évek elején a Tekintet című irodalmi kulturális folyóiratnak voltam képszerkesztője két évig. S amikor úgy döntöttem, hogy vállalkozást alapítok, a legvadabb ötletek felmerültek: nagyanyámék családi házának kertjében baromfikeltető, vagy kegytárgyak forgalmazása is megfordult a fejemben, hogy a szélsőséges eseteket mondjam. És akkor a Tekintet folyóirat nyomdahiánnyal küszködött. Mivel képszerkesztői, szerkesztői múltam volt, úgy gondoltam, hogy csinálok egy nyomdát. Így ’96-ban elindult az Apáti Nyomda, szerény technikai körülmények között. Egy idő után ebbe Áron fiunk is bekapcsolódott, nem kis részben neki köszönhetően fantasztikus fejlesztéseken ment keresztül a nyomda. Ő beemelte a digitális vonalat a nyomdába, így ez egy korszakváltás volt. Névjegykártyától az óriásplakátig, igényes színes kiadványokig gyakorlatilag mindent el tudnak készíteni. El tudnak, hiszen én bő három évvel ezelőtt teljesen visszavonultam a nyomdától. Nyugodt szívvel adtam át, azóta is folyamatosan bővül, fejlődik a nyomda.
– Térjünk vissza a fotóra…
Ott hagytuk abba, hogy a ’70-es évek elején elindultak az önálló kiállításaim. És bizony mára már – sajnos nem vezettem pontos statisztikát – szerényen számolva is 80-nál több önálló kiállításom volt. Nem hagyományos módon művelem a fotográfiát. Ez valószínűleg indíttatásomból, érdeklődésemből ered, hogy nagyobb egységekben, nagyobb ciklusokban gondolkodom. Mindig az volt bennem az igény, hogy az egységeimet ne csak a fotográfián belül próbáljam pozicionálni, hanem kellő szerénytelenséggel megpróbáltam az egyetemes kultúra részeként elhelyezni. Nem az volt az elsődleges célom, hogy olyan képeket készítsek, amilyet még soha senki nem látott, hanem az, hogy a magam életét, gondolatait, személyisemet, világról alkotott képemet helyezzem oda a szellemi élet többi életművéhez. A mai napig követem ezt, s jó néhány nagy cikluson vagyok túl. Az első nagy összefoglaló kiállításom 1985-ben volt az Ernst Múzeumban Budapesten, ami igen megtisztelő volt. Ott közel 200 képből álló anyaggal foglaltam össze az addigi munkámat. Utána további ciklusokat készítettem. Bizony 10-15 év kiesett a fotográfusi karrieremből, mert amikor a televíziót vezettem, gyakorlatilag nem volt időm és energiám a fényképezőgépet a kezembe venni, hiszen egy teljesen új terület volt, sok embert összefogni, szervezni, intézményt vezetni, még ha kicsi is volt, nem volt egyszerű feladat. Majd utána a nyomda, amit ugyancsak gyakorlati tapasztalatok nélkül kezdtem, – bár hozzá kell tennem, hogy egy évig, míg munkanélküli voltam a televíziós elbocsájtatásom után, Pestre jártam egy barátomhoz, akinek egy nyomdája volt, és ott egy éven keresztül – természetesen fizetség nélkül – én minden munkafolyamatot, kivéve a nyomást, végigtanultam, megismerkedtem vele. Tehát az első tíz évben a nyomda mellett sem tudtam gépet a kezembe venni. Majd közeledett 2008, a 60. születésnapom, és akkor úgy éreztem, hogy itt most egy határvonalat kell húzni, mérleget készíteni, hogy mi az, amit eddig elértem.
– De közben fejlődött a technika, s ez újabb változást hozott…
Igen, megjelent a digitális technika, s az addigi anyagaimat nem kis erőfeszítés árán digitalizáltam. Lehetőséget kaptam ugyanis, hogy a Magyar Nemzeti Galériában egy közel 200 képből álló kiállítással mutatkozhatok be. Ehhez viszont az addig hagyományos technikával készült képeimet digitalizálni kellett, hogy ott ezek a megfelelő minőségben meg tudjanak jelenni. 2007-ig én a számítógépet bekapcsolni sem tudtam, de közel egy év alatt a képfeldolgozásnak a photoshop által történő részét megfelelően megismertem. Ez volt életem legkeményebb tanulóidőszaka. Munka mellett, este hazajöttem 6 órakor és akkor odaültem a gép mellé, dolgoztam, amíg le nem fordultam a székről. És így nyílt meg 2008. augusztus 8-án, pontban a születésnapomon az összefoglaló kiállításom, ami azonkívül, hogy óriási megtiszteltetés volt, mert ceglédi művész – se festő, se szobrászművész – még nem mutatkozhatott be önálló kiállítással a Magyar Nemzeti Galériában. Ez egy új korszak kezdetét jelentette, a digitális fotográfiáét, amivel jelenleg is dolgozom. Addig gyakorlatilag majdnem kizárólag fekete-fehérre fotografáltam. Volt egy-két nagyon indokolt színes képem is, amit nem lehet másképp elmondani, csak színekkel. Onnantól kezdve viszont megfordult az arány. Gyakorlatilag majdnem minden képem színes, de nem naturálisan, nem természethűen színesek, hanem a belső képi világomat, az érzéseimet, hangulataimat segítő színvilággal rakom össze ezeket a fotográfiákat. És hát ennek az új stációnak az eredménye lett az Atlantisz című ciklusom, amit Budapesten a Petőfi Sándor utcában a Fugában mutattunk be, és az elmúlt években egy fantasztikus körutat járt be. Olyan hihetetlen terekben mutathattam be, hogy kiemeljem a ceglédi Kossuth Múzeumot, vagy a Tihanyi Bencés Apátság szakrális kiállító tereit, a Magyar Nemzeti Múzeum esztergomi Rondella Galériájának hátborzongatóan szép terét. Szegeden, Révkomáromban, Nagyváradon, Csongrádon, Szolnokon az Aba Novák Agóra kiálítóteremben, Kaposváron a Dunántúli Református Napok keretében. Budapesten a Klébelsberg Kúria kiállítótermében pedig atyámmal közös kiállításunk nyílt Alma és fája címmel. És természetesen közben dolgozom az új anyagomon. Lassan építkezem, tényleg nagyon lassan készülnek a képeim.
– Hogy készülnek ezek a képek?
Az Atlantisznál az volt a célom, mivel elmúltam 60 éves, hogy azokat az emlékeimet, amik bennem élnek, kavarognak és alapvetően meghatároznak, és az eddigi anyagokban ez nem jelent meg, ezt tegyem láthatóvá. Ez nem egy szokványos hozzáállás. Szilágyi Márton irodalomtörténész írta róla egy elemzésében, hogy szinte a lehetetlenre vállalkozik az anyag, mert az emlékeket kívánja képek által láthatóvá tenni. Ez értelemszerűen magával hozza azt, hogy egy-egy tárgyat, amihez emlékek, élmények kötődnek, azt rögzítem, de az önmagában még nem hordozza – nagyanyámnak mondjuk a krumplitörője, vagy egy félbevágott körte – de ahhoz, hogy abból galaxis, vagy egy egészen különös, nőiséget is szimbolizáló gyümölcs legyen, ahhoz ezt erőteljesen át kell alakítani. Nos, ehhez használom a digitális technikát mint eszközt. Illik ugyan ezt elítélni bizonyos elitista fotográfus körökben, mondván hogy csak a hagyományos az igazi fotó, de én ezt csak egy eszköznek tekintem, amivel lehet élni és lehet visszaélni, én csak élni akarok vele. Hazudni, hamisítani semmiképpen.
– További fotós terveidről elárulsz valamit?
Előre nem beszélek, mert ha kibeszélem az elképzeléseimet, akkor csökken a közlési vágy bennem és akkor már nem biztos, hogy olyan fontos, hogy elkészítsem.
– Mesélj a gimnáziumi évekről, úgy tudom, legendásan jó osztályotok volt.
Igen, mi voltunk az 1966-ban végzett 4. c. Tényleg elképesztő osztályunk volt, részben tanulmányi eredményt tekintve: kilenc embert vettek fel orvosira. Fantasztikus társaság volt, Bojtos Attilát említettem már, Dervaderics Jancsi, Banai Jancsi az ország legismertebb gasztroenterológusa lett, Szabó Zsuzsa, aki sajnos már nincs közöttünk, rendkívül komoly ügyészi tiszteket töltött be. Kárteszi Márta kórházigazgató volt, lett közülünk diplomata, ő Pridalkó Dezső, a kiemelkedő intellektusú Stark Öcsi, s Ócsai Ági, Jakab Márti kitűnő pedagógusok, a remek kozmetikus Nagy Batiz Éva, és most e csonka felsorolással megint bántom a meg nem nevezetteket akaratom ellenére. Rengeteg kiváló ember volt, szenzációs osztályközösség rendkívül jó tanárokkal, úgyhogy mi a házibulikon például – mai szemmel kellőképpen el nem ítélhető módon egy-egy pohár bor elfogyasztása után – Juhász Ferenc verseket szavaltunk, aki tudott zongorázott, a kortárs irodalmat, a világirodalmat figyelemmel kísértük. Az akkor megjelent roppant lázadó amerikai irodalom nagyjait olvastuk, Kerouac-t, Ginsberget. Különös szellemi pezsgés volt ebben az osztályban. És hát a mai napig jónéhány osztálytárssal tartjuk a kapcsolatot.
– Egy ilyen osztályban biztos voltak emlékezetes csínytevések…
Ezzel unokáink kérdéseinek kedvenc területére értünk… Persze voltak, nem is tudom, melyiket mondjam… A Mecsekben Pécsett voltunk osztálykiránduláson és akkor még kötelező volt a diáksapka, amit általában úgy hordtunk iskolába menet, hogy a táskában lapult és mikor a Rákóczi úton az iskolához közeledtünk, a fejünkre tettünk. Ugyanez volt a sorsa visszafelé. Bojtos Attilát nagyon szerettük, ő egy roppant szabálykövető diák volt. És Attila elkövette azt a könnyelműséget, hogy a kirándulásra is elhozta a diáksapkáját, ami nagyon vagány, macskaetető tányérnak is beillő edény volt, s ettől mi ihletet kaptunk. A szálláson volt egy nagyon kedves házimacska, úgyhogy egy reggel Attila arra ébredt, hogy a szobája bejárata előtt kint a földön ott volt a sapkája teleöntve tejjel, amit a cicus elégedetten lefetyelt. Mit ne mondjak, Attila nem volt boldog tőle.
Volt egy idő, amikor olyan sok osztály volt, hogy délutánonként jártunk iskolába és orosz óra előtt volt a nagy tornaóra és két órán keresztül fociztunk, ezután volt a nagyszünet. És akkor néhányan, a huncutabbak átmentünk a Gubody parkban lévő Vigadóba, akkor ugyanis ott még söntés működött, és kikértünk egy-egy pohár sört, amit meg is ittunk. A csavar ebben az volt, hogy berohantunk és nem néztünk szét, s a sör felénél tartottunk, amikor megláttuk, hogy az egyik tanár úr is ott van. Biccentettünk, – ő sem málnaszörpöt kevergetett–, de utána már óvatosabbak voltunk.
Nem voltunk egyszerű osztály, nem volt könnyű kezelni minket. Dr. Bagóczky Lajosné Manyi néni volt kezdetben az osztályfőnökünk, aki egy áldott jó ember volt, de a mi – olykor pofátlan – akcióinkat nem tudta kezelni. Ekkor került egy új, akkor végzett matematika-fizika szakos tanárnő az iskolába, Kelényi Enikő, s én nem tudom, hogy Radványi Jóska bácsi milyen megfontolásból tette ezekhez a „félvadakból” – vagy ahogy Imre bácsi mondta, vaddisznókból – álló osztálynak az osztályfőnökéül, de gondolhatta, hogy fiatal és szót értünk velünk. És valóban, Enikő tényleg csodát művelt velünk. A mai napig baráti kapcsolatban állunk vele. Ősszel paradicsomszedés volt, kint voltunk egész nap, már majdhogynem sötétedett, és hát mi egész nap paradicsommal dobáltuk egymást és nem szedtünk semmit. Amikor Enikő odajött és észrevette, irgalmatlan mérges lett. Nem emlékszem rá, hogy sírni is elkezdett-e, de beállt a sorba és dacosan elkezdte szedni helyettünk a paradicsomot. Döbbent csend, s aztán az osztály renitens fele, mint a gép elkezdett dolgozni, s így mégsem üres ládákat kellett leadnunk.
Egyszer Enikő beteg lett, a Szolnoki út elején lakott albérletben, és senkije nem volt Cegléden. És már nem emlékszem rá, hogy az egész osztály-e vagy csak sokan beállítottunk hozzá. A házinéni be se akart engedni minket, a fiúk voltak elöl, de aztán mégiscsak ajtót nyitott. S akkor kérdeztük Enikőt, hogy miben segíthetünk. Ezt Enikő minden osztálytalálkozón felemlegeti…
– Térjünk át a családra. Említetted, hogy szüleid első gyermeke vagy, tehát többen vagytok testvérek.
Igen, ketten vagyunk testvérek, van egy húgom, ő érettségi után elkerült Ceglédről, Pesten él, ott tanult, Cegléden nagyon keveset fordul elő.
– Feleségeddel a gimnáziumban ismerkedtetek meg?
Nem, megismerkedésünkkor 18,5 éves voltam, a Gelkában ipari tanuló, a feleségem harmadikos gimnazista, aki Terézia keresztnevű, de a Vinci becenevet viseli fiatal kora óta a mai napig. Egy gimnáziumi osztálybulin találkoztunk, amit a művelődési házban tartottak, s ahova Dervaderics Jancsi osztálytársammal és barátommal mentünk. És hát neki köszönhetem a feleségem, mert Jancsi mondta, hogy nézd azt a szőke lányt, kérd fel táncolni. Nos, ez megtörtént, és két és fél év múlva összeházasodtunk. Noha nagyon fiatalok voltunk, teljesen bizonytalan jövővel, bizonytalan egzisztenciával, de én hatalmas küldetéstudattal a fotográfia terén, Vinci pedig hatalmas hittel a tehetségemben, úgy gondoltuk, hogy ha összekapaszkodunk, akkor nincs az az akadály, ami minket föltartóztathatna célunk elérése érdekében. Mint ahogy azt gondolja minden húszéves. A mai napig egymást csodálatosan kiegészítve és segítve igen nagy harmóniában és boldogságban élünk, ami nem jelenti azt, hogy nem zördülünk össze időnként. Én úgy gondolom, hogy azt csak egy langyos kapcsolat engedheti meg magának, hogy ne szikrázzanak időnként. Nos, hát úgy gondoltuk nagyon fiatalon, hogy megtaláltuk az igazit, viszont a kialakulatlan egzisztenciának és egyáltalán kialakulatlan, kialakulóban lévő személyiségünk miatt úgy gondoltuk, hogy egyelőre nem lenne szabad, hogy gyermekünk legyen. Amikor viszont már mindketten pályára álltunk, akkor úgy gondoltuk, hogy itt az ideje, hogy gyermekünk legyen, akkor 1976. február 23-án este ¾ 10-kor megszületett Áron fiunk, majd 3 évre rá 1979. február 23-án este ¼ 10-kor megszületett Kata lányunk. Én kicsit nehezteltem feleségemre, hogy azt a félórát már igazán kibírhatta volna… Hála Istennek, mindketten egészségesek, a mai napig azok velünk együtt. Mindketten idejártak a gimnáziumba, Áron – úgy látszik, hogy ez családi hagyomány, mert azért én is kerestem a helyem a társadalomban – ő is egy-két év keresgélés után találta meg a nyomdában azt az értelmes, kreatív és értéket létrehozó munkát, amit a mai napig is végez. Kata gyerekkorában gyerekszínjátszó volt. Bennem rettentő nagy félelem volt, hogy színésznő akar lenni, mert úgy gondolom, hogy a színésznőnél kiszolgáltatottabb ember nagyon kevés van. Sajnos csak félig sikerült olyan pályát választania, ami miatt ne lett volna bennem félsz, televíziós újságíró lett, ami ugyancsak meglehetősen bizonytalan pálya. Jelen pillanatban jónéhány év televíziózás után a MOL kommunikációs igazgatója. A sajtóval nyilván érintkezik, de azért mégsem képernyő naponta, és nem politika. Először Kata alapított családot, két remek lánya született, Adél 12 éves, Léna 9, Budapesten élnek. Áron később gondolta, hogy családot alapít. Nekik 2015-ben született a drága Sára lányuk.
Köszönöm a beszélgetést.
Volter Etelka
