– Még nincs! És akkor, most mi van? – Az ifjú szerkesztőnő inkább tanácstalanul csattant fel, mintsem bántó éllel, ám a szálloda igazgatója csupán érdeklődött, van-e már valami tájékoztató, egyáltalán nem volt türelmetlen és nem vette zokon.
– Tessék, kérem – folytatta az amazon -, ebben a kiadványban a térség összes kulturális eseménye megtalálható. Még a főszerkesztő urat is megkértem, mit ajánlana személyesen, de ő csak annyit mondott nevetve, hogy a Mészárosból a pacal, Ceglédről a jazz, ennél jobbat nem tud. Tudtam én, hogy humoros főnököm van, de hol van itt a Mészáros, meg pláne, a jazz …
Még mondott valamit, csakhogy ekkora az igazgató már mosolyogva elköszönt. Ahogy mackósan ballagott kifelé, magában megölelte a főszerkesztő urat. Hát, hogyne, öreg barátom, a pacal és a jazz, semmit nem változtál. Emberek, hangszerek, zene, lányok, ételek, na, és a kettős rangadók! Most is hallotta, finoman, sejtelmesen, ott érezte a hangokat, az ízeket a szájában, az orrában, a fülében, az emlékeiben, meg a leküzdhetetlen izgalmat, ahogy a Népstadion felé robogtak négyen a Trabanttal. Ebben a városban ne lenne helye? Hogy is volt az a néhány nap, közel ötven éve…
Különös nap volt. Péntek. Teljesen mindegy. Ilyenkor a nap nem tud elég későn kelni, most meg már tizenegykor olyan fényesen és orvul támadt, a szemei jajdultak belé. Mint mindig. Mindig olyankor, amikor későn, vagy alig került ágyba, akárcsak ma. Már az utcán találta ez a ragyogó idő, noha hajnalban még áhítattal csüngött a zenén. Ott ücsörgött az étteremben a parányi dobogó sarkán, a zenekarok előtt. Nem is tudta, hogy került haza, noha egy kortyot nem ivott, csak valami mámor… Sokan voltak így. És most ő itt van, hogy vakító napfényben rója tovább szokásos útját, mert mint említettem, ez különös nap volt. Addig járt körbe-körbe, míg a napi sajtót be nem gyűjtötte. A friss, még ropogós ÉS-t, az egyetlen példányt, ami a sarki trafikba kifejezetten az ő nevére érkezik, már menet közben olvasni kezdte.
Egy torzonborz alak bukkant elő a semmiből, hirtelen. Összemosolyogtak. Most már biztos volt benne, hogy néhány hete a szegedi halászcsárdában, a Kiskőrösiben, ő ott ült egy társasággal és a zenéről vitatkoztak. Most meg alig pár órája, ahogy ott kuksolt a falatnyi pódium szélén, mennyire csodálta Őt, ahogy az ujjai könnyedén vibráltak, futkároztak a húrokon. Ebben a városban ne legyen helye a jazz-nek, ahol olyan emberek mászkálnak fényes nappal az utcán, mint az Orszáczky Dzseki, meg a Pege?
A következő sarkon Réz Tántiba botlott. Tánti, nyolcvanon túl, ott mosolygott a hőségtől fonnyadt virágai között. Csak egy pillanatra hőkölt hátra, amikor elhúzott mellette egy fekete malaclopóba öltözött hajas baba – ahogyan ő ezeket a legényeket nevezte – akkora lavórnyi fejfedővel a fején, mint egy pofon csapott tótkalap. Szélsebesen, ahogy kell. Vadnyugati mozihősök is megirigyelhették volna Török Ádám hosszan lebegő kabátszárnyait. A negyven fokos áhítatban húsz méterenként állt meg ez a fekete lovag, egyik lábát térdig húzta, s mint gólya megpihent. Ahogy tanulta. Nem, nem a gólyától, Anderson papától. Itt ne lenne, itt, ahol tizenéves kölyköknek nem tört ki a nyelvük a jam session-be, és tudták is, hogy mit jelent.
Ebben a városban ne lenne helye, ahol hajnali négykor szórakozóhelyek nyitott ablakain finom futamok szöktek ki a térre. A friss levegő, a feloszló sötétben hűvös harmatosan ébredező tér, az addig szerény virágok egyre súlyosbodó illatai, és a mai napig fülében csengő finom improvizációk, mind egyre élesebben keltek életre, ahogyan visszapörgette az időt. Amikor is ő ott volt a Kossuth szobor melletti csatakos padon ülve látta, ahogyan hirtelen földet ért az éjszakai sötétség lába, és egy enyhe fuvallat a fülébe sodorta a Sunshine day dallamfoszlányait. Evribádi szésöngiccs. Woodstock közelében időben és elég messze térben. Ott a Hendrix nyomta rendesen, itt a Benkóék, meg a Friedrich, meg a Ráduly, a Dzseki, a Török Ádám, no, és a Lakatosok, a Szakcsi, a Pecek, a Bögöly, az Ablakos, a Tóni, a Roby, a Soso, a Pali. Ez jó, ismételgette magában, hogy el ne felejtse: Woodstockban a Hendrix, Cegléden a Friedrix.
Ebben a városban ne lenne helye? Itt, ahol már ötven évvel ezelőtt összegyűlt Európa színe, java, ifjúsága, mert hívta őket a Róna! A Róna Jazz, meg a Hajdú Bandi bácsi. És azóta is, ahol egy „őrült doberdő”-ből már vagy a huszadik hajnal küldi haza a népeket? Itt nem egy cifra kurjantás a csíkfogarasijávorikovács, a Kőszegi meg hazajárt. Itt ahol az András Tamás, a bori Jazz, a Berki, itt, ahol tudják ki az a Bontovics Kati, most meg itt a Peti. A mi Petink, a Sárik, aki valósággal belenőtt ebbe a muzsikába, és most hozza az új és új hajtásokat, mindannyiunk örömére. És a dobosok legifjabbika Banai Szili, mindketten kísérletező kedvű, hangszereik mesteri és sokszoros év játékosai.
A nevekre is hálásan emlékezett, Lénárd doktor, vagy Kármán Sanyi, akik még az ínségesebb időkben is szervezték az esteket, találkozókat, dobfesztivált, csinálták a dobmúzeumot, a világot hozták el ide.
Ebben a városban ne lenne a muzsikának helye, ahol a jazz, és minden más műfaj életre kelt, otthonra lelt és tömegeknek okozott örömet, mikor, ki, mit csinált vagy kit hozott? Emlékezz csak barátom, mert nem csak én vagyok az a szerencsés ember, aki amíg éltem, olyan emberek, mit Béres Károly, vagy Lédeczy Jutka, és a kórusmuzsika eredményeire voltunk büszkék, csak kicsit szerények vagyunk, igen. Mert miért nem mondjuk ki jó hangosan, hogy 2000-ben a Linzben megrendezett első kórusolimpián a felnőtt női karban aranyérmet nyert és olimpiai bajnok lett a
Kossuth Gimnázium Leánykara, vezényelt Lédeczy Judit. Micsoda műfajok és micsoda zeneiskola! Aztán jött Dinnyés Jóska, a megzenésített versei által már ismert ember, ő is itt volt azon a jazzfesztiválon, személyesen akkor ismerkedtünk össze, legközelebb aztán ’74-ben, amikor a Kalárissal először lépett fel. Ő és a Kaláka, mint a vendégük. Újabb ág hajtott ki, ami a népzenével, énekelt versekkel, vagy ahogy akkor hívták, mai dallal, NIP-Napokkal színesítette az ifjúság, a klubok mindennapjait. Öt éven keresztül minden ősszel ezen műfajok magyarországi nagyjai, akkori sztárjai koncertnaptárában volt beírva Cegléd neve. Gépfolklór, a villogó szemű Szabó András felejthetetlen vonószaggató, gyantaporos szólóival, az elnyűhetetlen Jorgosz tüzes dobolása, aki a Balkán Fanatikban aktívan nyomja ma is, Budai Ilonka és a TÉKA, Vitay Ildikó és lánya Réka, Szabó-Varga Laci, Dévai Nagy Kamilla, Muszty-Dobay, Kaláka, Gúnya, Tihanyi Laci, Kátai Zoli, Dévényi Ádám, Vas Zoltán, Boros, Dinnyés, 100 folk Celsius, Rodeó, Mosonyi Feri, hogy csak a legnagyobbakat említsem, és a házigazda főszervezőket, a Kalárist.
Csak abbahagyni lehet, befejezni soha. Nem lesz ennek a történetnek vége. Nem lehet. Vannak holtidők, szünetek, akkor meg emlékeztünk, emlékezünk. Egyszer majd mint anno Kajabusz, azaz Forgách Endre, aki a kaszinók korából rajzolt fel képeket az akkori városról, közéletről és szereplőiről csodás írásaiban, egyszer majd ezek a zenei foltok is megjelennek Cegléd város kulturális palettáján. A muzsika, a jazz és társai… meg az összefogás, az tartozik ide, ha valami egyáltalán. Addig meg emlékezzünk.
Lakatos László
Tisztelt Ceglédi Panoráma, nincs kötődésem városukhoz, de öröm olvasni, hogy vidéken milyen nagyszerű zenei élet volt egykor. Jazz és kórusmuzsika. Említést tesz a gimnázium leánykarának kitűnő vezetőjéről, Lédeczy Juditról. De városuk szülötte volt Lédeczy Sándor is, a neves zongorakészítő, akiről a lexikon néhány soros hivatkozásán túl többet nem tudni. Jó lenne őróla is olvasni.