Jászkarajenő vértanú papjai címen értékes könyv jelent meg Kósa József plébános és Hornyik Károly káplán mártírhaláláról. A Magyar Tanácsköztársaság idején kettős gyilkosság történt Jászkarajenőn. A téma szorgos kutatója és a kötet szerzője, Erdeiné Tóth Klára. A tragikus esemény ott zajlott, ahol a békés élet volt jellemző, módos és szegény ember megfért egymással, de 1919. március 21-e után – szinte a vesztes világháború folytatásaként forradalmi helyzet állt elő. Ez alól a Pest megyei község sem maradt mentes. Pedig a mindennapi létezésnek a feltételei megvoltak, volt kisvasútja Cegléd és Szolnok irányában, a jenői határban értékes gyógyvíz fakadt a földből. Az itteni nép vallásos lelkülete pedig korábban elősegítette egy új templom megépítését. Ennek körülményeit megírja röviden a Szerző.
Kósa József neve 1903-ban jelenik meg a Historia Domus-ban. 1878. február 24-én született Kecskeméten. A középiskolát is ott végezte a Piarista Főgimnáziumban, majd Vácott tanult teológiát. 1900. június 24-én szentelték pappá. Káplánként először Nógrádverőcén, Palotáson, Jászkarajenőn (1903-1904), majd Mindszenten, Csongrádon, Kiskunfélegyházán és Kiskundorozsmán működött. A templomépítő Szitár Mihály plébános mellett Kósa József lett akkor a község első káplánja 1904 februárjáig.
Ekkor diszpozíciót kért, mert olyan áldatlan körülményekkel kellett szembenéznie, melyek leküzdéséhez nem érzett elég erőt magában. A hívek viszont visszahelyezéséért mozdultak meg. Kósa plébánosi kinevezését 1908-ban kapta meg, káplánkorából ismerte a helyi problémákat és volt koncepciója a problémák megoldására is.
A neogótikus Nagyboldogasszony templom ugyanis nem volt kész, hiányoztak a padok, a falai már festésre szorultak. A hívek látva az értelmes célokat, adakoztak, a gyűjtésekből a tervek megvalósultak, ugyanis bár évente cserélődtek a káplánjai, jól tudott velük dolgozni. Az egyházközségi élet szervezésében azután jó segítője lett a váci egyházmegyés, korábban tábori lelkészként ténykedő Hornyik Károly. 1889. január 5-én született Csongrádon, családjára vonatkozó adatok hiányosak, illetve ellentmondások fedezhetők fel egyrészt a szülők foglalkozása (54.o.), másrészt a létező vagy már elveszett rokonság 124. és 126.o.) dolgában. További adalék, hogy a csongrádi rokonságról e sorok írójának személyes ismeretei egy harmadik adatcsoportot szolgáltak, ugyanis Csongrádon az Új utcában évtizedekig élt a (H)ornyik család, akik a tragikus 1919. évi eseményekről még a 60-as években sem mertek beszélni.
A 144 oldalas könyv minden lényeges információját nincs mód felidézni, így csak arra irányítjuk a figyelmet, hogy tulajdonképpen milyen nehéz is volt a Szerző dolga, mert hiányos levéltári forrásokból és olykor a még fellelhető szemtanúk ellentmondásos beszámolóiból kellett rekonstruálni az eseményeket. 1919. május 4-én Hornyik Károly mondta nyolckor a „kismisét”, a tíz órakor kezdődő „nagymisét” pedig a plébános. Feszültség vibrált már napok óta levegőben, megalakult a községben is a háromtagú direktórium Szabados Sándor kereskedősegéd vezetésével. Május 3-án a községháza udvarán egy ismeretlen kommün-tag mondott beszédet, a tartalmát már nem lehetett hitelesíteni.
A kommün ellen vonuló román csapatok 1919 tavaszán már a Tisza vonalán álltak, ezért a Tisza-parti településeken bevonták a kommün vörös zászlaját, helyére fehér lobogót tűztek ki. Az itteni direktórium elnöke, Szabados Sándor tanácsolta ezt a zászlócserét, hogy a községet ne érje bántódás. A messzire látszódó fehér zászló végül a templom tornyában kapott helyet.
Viszont a tragédia napján, május 4-én Szamuely Tibor különítményesei, Verő Henrik tengerész dandárjának egyik zászlóalja megjelent a községben. A papok gyűlölete és a templom ablakában lengedező fehér zászló indulatokat váltott ki belőlük. Szirmák Antal borbélymester meg a fiát küldte a templomba, aki a gyóntatószékben arra kérte Kósa plébánost, hogy káplánjával együtt meneküljenek el, mert életük veszélyben forog. „Semmi részem nincs az ellenem felhozott vádakban, nem megyek sehová. Amit Isten rám mért, azt én alázatosan fogadom.” – volt a válasza.
Egyszer csak valaki felhúzott egy cserepet a plébánia tetőzetén, s a padlásról kidugott egy fehér zászlót és pár perc múlva a temető felől két vöröskatona érkezett lóháton, majd
lőcsös parasztkocsikon fegyveres vöröskatonák jelentek meg. A misék után a plébános és káplánja visszatért a plébániára, de az ajtóban egy Dobák Imre nevezetű vörös folyamőr állt, vállán hosszú csövű puskával. 11 óra 4 perckor az épületből előbb egy, majd két lövés dördült. A vérbe fagyott holtakat csak este temethették el a hívek, minden pompa nélkül. Valószínűleg a törteli plébános végezte el a szertartást, s a temetőárokba „elföldelt” vértanúk csak később kaphatták meg a végtisztességet. A gyilkos katonát a kommün bukása után elfogták és Szolnokon a bírósági ítélet után kivégezték. De szeretett papjaikat a jászkarajenőiek már nem kaphatták vissza.
Erdeiné Tóth Klára a tanukat szerencsésen megidézi könyvében, – mint az áldozatok bronz emléktáblájának felállítása, majd elásása 1944-ben, és a tragikus eseményekre szabadon emlékezés, végül a mártírok mellszobra – de ez még nem jelentheti, ne jelentse a végszót! Ugyanis Kósa József és Hornyik Károly nem politikai áldozatok, hanem a hit mártírjai voltak. Ezért a helybéliek hite és imádságos akarása elvezethet oda, hogy boldoggá avassa őket a római katolikus egyház.
Minden minőséget értékelő olvasónak ajánlom a könyvet, mert e mártírok sorsa nem megfelelően ismert Cegléden; egyben alkalom arra, hogy a valódi üldözöttek és áldozatok nagyobb tiszteletet kapjanak…
ESDÉ
