Idén júniusban ötven éves érettségi találkozón vettem részt. (Na, nem a sajátomén.) Az ötven éve érettségizett IV.a és IV.b osztályok összevont találkozóját tartották egy igen meleg szombat délelőtt. Ha lehetőségünk van rá, akkor az 50, 60, 70 éves találkozókon a gimnázium vezetősége köszönti az öregdiákokat. Így kerültem én oda, s találkoztam Hortobágyi Zoltánnal. Gondoltam egy merészet, és felkértem interjúra. Igen, merész gondolat volt, mert mégis, hogy jön ahhoz egy „kockafejű matematikus”, hogy épp egy újságíróval készítsen interjút…
– Bár nem nehéz kiszámolni, de áruld el, mikor végeztél a gimiben?
Az ezerkilencszázhatvankilences esztendő volt a búcsú éve, saját versemet mondtam az évzárón, amit annak utána évben Kaczúr Kata is megtett, csak ő sokkal jobban mondta az egyébként szerény szöveget. Ki gondolta volna, hogy alig négy év és már halott?! Ma sem értem, csak tudom. Túl azon, hogy a nagy szerelmet, azt az igazit megélhettük együtt, ő egy kimondhatatlan csoda volt. Okos, eleven eszű, csodás humorú, mindenkire nyitott és gyönyörű ember, csak talán zenével elmondhatóan szép nő… Ma is velem van, noha voltam utána szerelemben mással, két kiváló felnőtt gyerekünk is van. Valahogy az a szerelem nem ért véget, csak szünetelt. Halála sem zárta le a mi le nem zárt történetünket. Katát és a szerelmünket soha nem titkoltam senki előtt, ha elfogadták, akkor rendben, ha nem, akkor nem lehet közünk egymáshoz. Muszáj volt erről beszélnem, mert csak így vagyok én.
– Miért választottad a gimit nyolcadik után?
Hogy miért a gimnázium? Könnyű lenne azt mondani, hogy tudatosan. Egy fenét. Valahol mocorgott bennem, hogy diploma azért kéne, egy ilyen városszéli család, mint a miénk volt anyai ágon, még egy fia „tanult embert” nem adott. Akkor majd talán én. Nem akartam tudni, hogy ahhoz szorgalom, kitartás is kell és abból az én kosaramban vajmi kevéske volt. Mégis. Talán a legszebb négy éve volt az életemnek, mert lassan kezdtem megérteni, hogy mi az élet, mi dolgom benne.
– Milyen volt az osztályod, a gimis évek? Erre most könnyű lesz válaszolnod, hiszen a találkozó biztosan sok-sok emléket hozott elő.
Igen, épp most volt az ötvenéves érettségi találkozónk (2019. június 22.). Mondtam is, nem éppen tetszett néhányaknak, hogy én nagyon-nagyon fölnéztem rájuk, hiszen szellemi és anyagi értelemben is tehetős családok gyerekei közé kerülhettem én, a mindenképpen szegény, köztük persze olyanok is, akikkel zeneóvoda óta koptattuk a sámlikat, padokat együtt. Apropos zeneóvoda. Anyám legjobb döntése volt, hogy oda íratott be. Ott és az általánosban is zenetagozatos voltam, de semmi több nem történt, mint az, hogy máig szeretem a zenét, bár klasszikust keveset hallgatok. Az autómban sem Csajkovszkij vagy Debussy szól, hanem Beatles, Santana, Beach Boys, Dave Clark Five, FourSeasons, Chicago, némi Mezzoforte, meg soul, vagy Maroon 5 és így tovább. Béres Karcsi bácsi nagy értéke Ceglédnek, mert amit a zenetanításban és ezzel együtt a kisemberek zenekultúrájában, zenekultúrájáért tett, az példátlan. Ha nem is tanultam meg az összhangzattant, ha nem is szívesen énekeltem az énekkarban, bevezetett a harmónia, a zenenyelv csodájába, ahogy annyi mindenkit. Szóval a diáktársak többsége jó elemózsiát kapott az útra tudásból és szereztek is diplomát bőséggel, írtak kis- és nagydoktorit. De valahogy az a kiugró, az a fantasztikus, az a csoda, az nem jött össze. „Csak” a szokásos egy-két-három diploma, férjhez-feleséghez mentem, gyerekeink, munkánk, unokáink, házunk és most meg már nyugdíjunk-élet. Nyugodt amplitúdóval, szordínósan, de becsületesen, tisztességesen megélve a szülői mivoltot, a munkát. Ennek ellenére is különlegesen okos társaság volt. Mondom, kis és nagy doktorok szépecskén a csapatban, köztük elméleti fizikus, oxfordi matektanár, mármint az egyetemen oktató, naná hogy ott. Rajta látszik legkevésbé az elmúlt ötven év, mert talán nem küszködött az irigységgel, a kilátástalansággal, a hitehagyottsággal, a gyáva reményekkel. Neki ott harmincegy éven át egyetemi demokrácia volt, megbecsülés, tisztességes jövedelem és folyamatos inspiráció a fiatalok között. Amúgy meg onnan nem kedveli Orbán kormányát, ami azért fura, de rendben van, az ő dolga. Sokan nem voltunk éppen kenyérre kenhetők akkortájt. Osztályfőnökünk, Bíróné Iduka megszenvedte. Emlékezetes pécsi osztálykirándulásunk tervezett három napjából csak éppen hogy kettő lett, mert az első nap némi alkoholok elfogyasztása után a város főterén lévő kollégium ablakában „üdegélve” ordibáltunk lefelé mindenféle baromságot. Mi jól éreztük magunkat…
Máig tartó barátságot hozott például a négy év, pedig nagyon másként gondolunk a világ dolgaira, de az félretehető, mert az politika csak. És hozta a négy év az első igazi szerelmet, amikor már tudtam is, mi az, amit érzek és nagyon jó odagondolni magam egy kicsit az evangélikus bazársor lépcsőjére, ott az első szépséges csókra vele. A nevét nem árulom el, mert a mai napig nagyon visszafogott, ha kérdezném, azt mondaná, senkinek semmi köze hozzá. A megannyi szellemi kalandra, az eszmélésre, a magunkra találásra, a felhőtlenségre jó gondolni. Jó volt, hogy volt.
Volt egy irodalmi klubunk, ami messze túllépett az iskolai kereteken. Akkori kortárs irodalmat olvastunk itthonról és külhonból, arról beszámoltunk, ajánlottuk vagy nem a többieknek. Nekem még külön is akadtak gardedámjaim osztályon kívülről: Dervaderics Jancsi, öccse, Karesz (milyen régen nincs már köztünk), Tóth Isti (ma Apáti-Tóth Sándor néven kiváló fotográfus és egy nagyszerű nyomda alapítója), akik teletömték a zsebem könyvekkel: olvass buta parasztja. És én olvastam.
Király Pistivel oskolatársammal együtt úsztunk a gimivel szemben lévő uszodában, meg pólóztunk is, mert az olyan menő volt és még szerettük is. Mellesleg Kürti Gyuri volt a kapusunk! Naná, hogy éjszaka átmásztunk a kerítésen és éjszakai fürdőzésbe csaptunk át lányokkal, nem éppen túlöltözötten, hiszen hát otthon vagyunk. Gyuri persze nem jött, bizonyosan érezte, hogy egy jövendő gimnázium igazgatóhoz ez nem illene. Szegény Tauber Gyuri bácsit a frász kitörte, hogy a maga igazgatta strandján miféle éjszakai cirkusz zajlik. Amíg ő az egyik oldalon a kis zseblámpájával igyekezett lebuktatni bennünket, mi már a másik oldalon meg is pucoltunk… A legnagyobb disznóság talán az volt, amikor az osztályterem falán lévő Lenin képet arccal a falnak fordítottam. Pedig akkor még fogalmam sem volt, hogy a világtörténelem egyik legdurvább gyilkosa az elvtárs. Nem volt nagy dicsőség a tett, bár szorítottunk, hogy mi lesz… Szabó tanár úr szerintem máig nem dolgozta föl azt a skandalumot.
– Voltak-e olyan tanárok, akik meghatározók voltak az életedben?
Nyekereghetnék arról, hogy nehéz gyerekkorom volt, hogy anyám egyedül nevelt bennünket az öcsémmel tisztes szegénységben, iszonyúan szigorúan, de már nincs értelme annak. A felnőtt életéért ki-ki maga felelős, kivált, ha tudja, hogy korábban hol volt abban a bibi és miért ne tudná? Apa híján minden férfiemberhez nyitottan fordultam, hogy azután gyorsan bezárjam a kapuimat az alkalmatlanok előtt. Velkey Imre bácsinak kulcsa volt hozzám. Hozzám is. Ami azelőtt nem fordult elő velem: tartott valakinek. Sőt! Sokra tartott. Éreztette velem, hogy tehetséget lát bennem az írásra, s hogy ez még fontos lehet. Csak egy kis történet: beadtam az önképzőköri novella pályázatra valamiféle írásocskát, hatvanhét táján. Ő megállított a folyosón, hogy olvastam strigó (ez kedvenc szava volt, stricit jelentett egyébként…) az írásod. De hát a pályázat jeligés, tanár úr! A te írásodat ezer közül is megismerem, neked saját hangod van – mondta. Kell-e ennél több egy tizenhét évesnek? Attól az embertől, akinek visszafogott áhítattal hallgatta az óráin az előadásait, a mérhetetlen tudást, amit könnyedén osztogatott! Ahogy mindenkihez volt jó szava, rossz soha. Ahogy rátalált az értékeidre, ahogy megölelt a figyelmével, ahogy egyenrangúnak tartotta diákjait. Hogy ez az ember megismeri az én nyomorúságos írásomat ezer közül is…? Megadta nekem a tudatot, nekem is, hogy vagyok valaki, hogy egyáltalán vagyok és érdemes rám figyelni. Talán ezért nem adtam föl a mai napig, hogy egyszer majd megszületik az a regény, amit vár tőlem még odafönt is és amit néha én is várok magamtól. Sok időm már nincs, hogy megszülessen. Lehet, hogy tennem kéne valamit? Befejezni a hét és fél éve háromnegyed-kész regényt? És ha befejezem, akkor mi van? Egyet a sok közül nem érdemes „elkövetni”. Az egyetlent, azt igen. De vajon ez az? Könnyen dicsérhetném, mert senki nem ismeri… Néhány novellám itt-ott megjelent, de ha a leggyengébbet, meg a sikerültebbeket összefognám, akkor sem jönne ki egy kötetnyi. De szeretek írni, ami újságíróként sem árt, van is saját hangom, de ennek már egyre kevésbé – ha ugyan még – van jelentősége. A hírműfaj olyan, mint az egyenruha. Bárki írhatja, értsd: magára húzhatja, ha megtanulta a szabályait. Ugyanakkor meg egy barátomnak, bizonyos Nyirán Ferencnek, aki ceglédi-debreceni, három éve jelent meg az első verses kötete, akkor hatvanhat éves volt. Azóta még egy újabb. Van remény. Ha nem is sok. Nekem nem egyenként voltak fontosak az osztálytársaim, a gimnázium tanárai, hanem együtt. Volt valami megindító abban, ahogy a direktor Radványi reggelente meghúzgálta a kissé nagyobbra nőtt hajjal érkező fiúk pajeszát, ugyanakkor Velkey Imre bácsi teljes nyitottsága. Konzervativizmus és bigottság mellett elfért a teljes szabad gondolkodás, ez így együtt volt az akkori Kossuth gimnázium szelleme, benne a fiatalabb és idősebb diákok összetartása, szellemi közösködése. Az eszmélés ideje, a felnőtté válás, a barátság és a sírig elérő szerelem ideje volt az a négy év, miközben szépen pallérozódott az agyunk. Is. Ahogy belegondolok, a város, Cegléd nem ontotta a nagy lelkeket a haza oltárára, de azért csak az én időmben is föl lehetett nézni Tóth Pista bácsira, Prohászka Józsi bácsira a maga csodás képeivel, vagy Nagy László Lázárra, sokra tartom Hajdú Bandi bácsi munkálkodását, de nem is sorolom tovább, mert mindig kimaradna valaki. Ma talán Sárik Peti, Lénárd Béla vagy Kármán Sándor, Apáti-Tóth Sándor vagy Beck Gyuri, akik úgy nőttek föl ebben a városban, a gimnáziumban, hogy nem kis dolgokat tesznek nap mint nap a köz asztalára, egytől egyig önzetlenül. Mázlim van, hogy ismerhetem őket, de mázlija van szerette városomnak is, hogy ők sosem hagyták el, hogy gyarapítják az értékeket. Nem vagyok benne bizonyos, hogy ők és más értékteremtők megkapják a kellő megbecsülést, igaz, őket aztán ez érdekli a legkevésbé. Ha volna kalapom, egyfolytában emelgetném előttük. Lám, lám, az álmos alföldi kisváros miféle értékekkel bír. Lám, lám.
– A sport mindig fontos szerepet játszott az életedben.
A sport mindig velünk volt, különösen a fiúkkal. Kézilabda, foci, csatlakozott az úszás és persze vízilabda mellé, amihez a gimnáziumban a kosárlabda is társult, de szinte mindennek véget vetett egy buta baleset tornaórán: kézállásból merev testtel átvágódtam a hátamra. Eleinte semmit nem éreztem, csak azt, hogy kevés a levegő, de óra végére már alig tudtam átöltözni. Iszonyatos fájdalmak gyötörtek csípőtájról indulva, afféle, mint a régebbi időkben a fogideg kiölésekor, de az csak egy pillanatig tartott. Ez huszonnégy órában! Szörnyű volt. Nem ecsetelem, csak a végét: hetek múlva derült ki, az is utólag, hogy letört egy darab a medencecsontomból és a két darab közé valahogy odaszorult a feszítőizmok idege. Fölhúzódott a térdem a hasamig és tehetetlen voltam, amíg aztán egy röntgennél, ahol ismét kiegyenesítették a segédek a lábam, én meg ordítottam, mint a fába szorult féreg, harcoltam minden erőmmel, de valahogy ők győztek négyen és hallottam, de főként éreztem, ahogy elpattant az idegszál. Mennyei érzés volt, hiszen azonnal megszűnt minden fájdalom. Egy teljes napot aludtam végre. Csak járni nem tudtam… Évekig eltartott, míg végre megtartott a jobb lábam, nem csuklott össze: ismét működött az izom, másik ideg betanulta a tennivalókat. Csak nehezen… A sportnak lőttek, maradt a kispályás foci, egy kis tollaslabda, néha tenisz, de már semmit versenyszerűen. A pályán, meccsen soha nem tudtam belenyugodni a vereségbe, űztem, hajtottam magam, na meg persze a többieket. Nehezen tűrtem mindig a monotóniát, az úszóedzések másból sem álltak, csak faltól falig és a füledben zuborog a víz két órán át. Gáti Karcsi bácsi, a tüneményes edző szerint az Isten is úszónak teremtett a könnyű csontjaimmal, noszogatott volna, de aztán föladta. A baleset meg mindent eldöntött, Hargitay, Schollander megúszta, nem csoda, hogy annyi olimpiai meg világbajnoki érmet szerezhettek…
– Ha jól sejtem, a „tanulás” és a sport mellett elég sok csibészséget is elkövettetek… Tartjátok-e a kapcsolatot a „keménymaggal”?
Sok apróságot elkövettünk, köztük azért komolyabbat is. Bőven van, ami ma sem publikus, meg büszkék sem vagyunk rá… Nagyfiúskodtunk és nagylányoskodtak velünk néhányan. A pia. Azt gondoltuk, hogy – délután jártunk gimnáziumba egy időben –, érdemes némi pálinkát inni ebéd előtt. Olykor bizony muslicák kavarogtak az őszben, nyitott ablaknál némelyünk feje körül. Mi több, engem el is nyomott a buzgóság, olykor mást is, a többiek meg falaztak: beteg, rosszul van, dél óta hány (és tényleg…). Hogy ebben mi volt a jó? Semmi. Lázadtunk egy olyan világban, amiben minden gondosan ki volt szabva, de még azt sem tudtuk, hogy lázadunk. Emlékszem, nyolcadikosként elmentünk a moziba néhányan és megnéztük a Kallódó emberek című amerikai filmet. Erősen nihilista történet, a céltalanságé, vadlovak befogásával fűszerezve. Marylin Monroe is játszott benne és egy villanásra látható volt a melle…Esti filmet nem nézhetett a tanuló ifjúság, pláne nem nihilista filmet és de főként nem meztelen cicit. Fertő, kérem szépen. Métely. Szegény, jó lelkű Bálint Muci néni nem tehetett semmit, végrehajtotta a parancsot. Osztályfőnökit kaptunk. Ez azért még csak értelmezhető volt, de az egyik Rét utcai komámnak azt írták be az ellenőrzőjébe: Tisztelt Szülő, gyermeke szemtelen tartással sétált a folyosón. Ilyen volt a világunk. Rév Jancsival megtartottuk a fél évszázad alatt is a kapcsolatot, ő se’ volt piskóta, másokkal nem maradt ilyen szoros, sokakkal semmilyen. Az ötvenes érettségi randevún megint rádöbbentünk, hogy néhányan igazán jól érezzük a másikkal magunkat, ahogyan akkor, régen. Talán fölvesszük a fonalat erre a maradék kisidőre megint. Én azon leszek. Sőt, már vagyok is. Füle Mikit, Király Pistát, Lázár Marist, Varga Icit és másokat is zaklatok…
– Mikor döntötted el, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Ki és mi befolyásolt ebben? Valóra vált-e, amit akkor elképzeltél?
Általános iskolai tanár lettem, de az túl kötött volt. Előbb-utóbb az újságírói pálya vált azzá, ami máig elkísér, benne napilapos, televíziós, rádiós állomásokkal. Igyekeztem igényes lenni a nyelvhasználatban, ez máig így van, de nagy karriert nem futottam be. Még az „előző isten idején”, 1989 májusában elindítottunk egy hetilapot Szolnokon, amikor még itt volt a nyakunkon a szocializmus, amikor még pofán is verhettek volna bennünket, mert hát erősen gyepáltuk a rendszert. Azt a rendszert, amelyiknek honi vezére, bizonyos Kádár János még arra is képes volt 1986-ban, amikor Csernobilban fölrobbant az atomreaktor, hogy eltitkolja. Pedig jött a május elseje, csodás idő volt, özönöltünk a szabadba, ahogy mi is két apró gyerekünkkel a Putri sarki erdőbe és közben fölöttünk volt az atomfelhő egy része. De Kádár hallgatott. Odahajította a népet az eszmének. Nem rajta múlott, hogy nem ért bennünket nagyobb baj, tőle aztán érhetett volna. Szörnyű düh támadt bennem, amikor ezt megtudtam. Addig sem voltam oda a fennálló rendért, de ott végleg elszakadt valami és sűrűsödött bennem a gyűlölet. Milyen könnyen elfelejtettük ezt a gazságot! Ahogy gondolkodás nélkül elnéztük, ahogy az előző rend emberei még a szocializmusban, a géemkák idején megszedték magukat, hogy azután filléreken fölvásárolják a kárpótlási jegyeket, amiket jól kitaláltak maguknak, amiből kivásárolták az állami vagyont és így gazdasági erőként térjenek vissza a hatalomba, immár kapitalistaként. Ezért volt felemás a rendszerváltás, mert amíg másfél millió munkanélküli élte irtózatos nehézségek között az életét, addig a régi pártemberek gyártulajdonosok, üzemek birtokosai lettek. Hosszú és tisztességtelen történet ez. A politikai újságírás, amit művelek egyébként sem a nagyon népszerű terület, hol fent, hol lent. Mindig a nagy célok alá rendelve szolgál az ember, olykor kiszolgáltatottan. Ebben ma már nincs semmi különös, vagy ide tartozol, vagy oda. Azt nem mondom, hogy ez jól van, de így van. Ahogy a régi vicc mondja: álljanak balra a flamandok, jobbra meg a vallonok – hangzik az utasítás. Aztán egy vékony hang azt kérdezi: és tessék mondani, a belgák hova álljanak? Hát, valahogy így. Ideig-óráig föltámadnak nagypénzűek, hogy másoknak borsot törjenek az orra alá, bebolondítanak jó sok embert szerzőnek, munkatársnak, hogy így lesz független, meg úgy lesz objektív az az orgánum, de ez nem igaz. Érdekeket szolgál a sajtó, vagy ilyet, vagy olyat. Nincs egyetlen független, objektív újság, rádió, tévé, internetes felület, amelyik kellő távolságra volna a politika, a gazdaság minden szereplőjétől. mindenki magát tartja a legfüggetlenebbnek, a legobjektívebbnek… Lehet haragudni újságíróként erre, vagy arra, de megint csak egy mondás jut eszembe. A mondás így szól: szart se’ ér a harag hatalom nélkül. És tényleg.
– Hol tanultál tovább? Hol kezdtél dolgozni és pillanatnyilag mit csinálsz?
A szegedi Juhász Gyula tanárképzőn kaptam magyar-történelem szakos oklevelet, még egy másik királyság idején. Tanítottam is egy keveset, aztán állami gondozott intézetbe mentem –Abonyba – nevelőtanárnak és onnan váltottam a mai szakmámra. Megmaradtam, ma is csinálom, egy szolnoki portálnak dolgozom. Ma már nem kellenek hosszabb írások, hangulati elemek, helyszín bemutatás, mert nincs rá hely és idő és a kutya nem olvassa el attól, hogy igényes, szépen és pontosan fogalmazott mondatokkal igyekszel a tisztelt (nem sokat) olvasót közelebb vinni a témához. Röviden, informatívan, ez a követelmény. Van egy filmtervem, azzal házalok már évek óta, de hogy az ígéretekkel együtt megérem-e, hogy forgatni kezdhessünk, annyira már nem bízom benne. Kár. Jó volna és fontos volna. A határon túli magyarokról szólna, a falvaikban utolsónak maradt magyarokról, mert nekem Trianon fájdalmas és már így is halok meg. Azt akarom megmutatni, hogy így is lehet élni, ezzel a fájdalommal, az elszakítottság, a fogyatkozás fájdalmával és hogy lehet élni magyarul bárhol, ha nehéz is. Összevethetné ki-ki itthon, anyaországiként, miféle a magány ott, miféle a mindennapos lét, a magyarság megtartása, hátha egy picit elégedettebb lenne azzal, amije van és hátha eszébe jutna valamit cselekedni az elszakítottakkal, az elszakítottakért…Bár olykor már hallottam erdélyi fiatalabbaktól: hagyjatok már békén bennünket.
– Mesélj a családodról…
Apám-anyám korán elváltak, öcsémmel ketten nődögéltünk, de különféle okok miatt nem vagyunk valami fényes viszonyban. Én? Két házasságban viseltük el egymást, el is váltunk. A második házasságban két gyereket neveltünk föl úgy, hogy a kilencvenes évek elejétől sok éven át pesti újságíró voltam, szinte csak tisztát váltani jöttem haza hetente, másfél hetente. Ezt nem így kellett volna, egy sikeres karrier sem igazolta volna, hogy magára hagytam a feleségemet, a kamaszodó gyerekeinket. Az idősebbik fiunkkal nincs kapcsolatom, elzárkózik, így hétéves Emma unokánkat sem láthattam, csupán talán ötször. Nincs rá engedélyem… Próbálkoztam, nincs átjárás, idősebbik fiunk velem kíméletlen. Ez van. Viszont nagyon sikeres céget, cégeket visz, de túl fontosnak látom számára a pénzt, ám anyjával, öccsével nem fukar. Fiatalabbik fiunkkal megvagyunk, Vince unokánk lassan két éves, őt láthatom fejlődni, okosodni, szerethetem és szerethet és ez így nagyon kerek. Mindkét volt feleségemmel jó a kapcsolatom, az első házasság rövid ideig tartott, a második több évtizeden át. Gyerekeink anyja nagyszerű pedagógus, jó ember, becsületes, sok áldozatot vállalt csöndben, zokszó nélkül. Nem szorul a segítségemre, de ha kellek, ott vagyok és ezt tudja. Van a szívemben egy csodás nő már lassan három évtizede és tudom, hogy ott vagyok a szívében. Ez jó, ez nagyon-nagyon jó. Ma a kevés barátságomat ápolom, igyekszem találkozni azokkal, akik fontosak, persze Vince unokámon és szülein túl. Mert ha ők hívnak, a pokolból is elindulok. A regény pedig ott szomorkodik félig készen különféle adathordozókon, hogy legyen mindig tartalékban, ha netán a pendrájvok egyike, vagy a laptop, esetleg a pécé bemondaná az unalmast… Nem veszhet el a világ számára ez az érték… Két éve rá sem néztem. Ha nem fejezem be, vagy ha netán befejezve nem leszek vele én elégedett, akkor eltüntetem.
– A kerek évfordulók valamiképp mindig összegzésre sarkallják az embert. Ennyi év távlatából van-e valami megfogalmazható „életbölcsesség”, amit szívesen átadnál az olvasóknak?
Mindenkinek kívánom az igazi, nagy szerelemet, a sírig tartó barátságot, mert mind nagy csoda. Néha nem jönnek össze a dolgok. Van úgy, hogy szeretnéd, ha szeretnének azok, akiknek szeretnie kéne, de nem mindig jön össze. Keresd meg a hibádat, amíg nem késő, hátha sikerül, még ebben az életben. Mert csak ez az egy van. Szürkére vált fejjel látom, hogy mennyivel jobb családban élni, családdal tölteni az élet különféle szakaszait, ezért ha kinek-kinek módja van, óvja, védje a családját.
Üzenem: bárki mondja is, ne hidd el, hogy te nem számítasz. Bárki mondja, hogy senki vagy, de bizony vagy valaki. Te vagy. Az egyetlen és megismételhetetlen. Semmivel nem kevesebb, mint bárki más. Tudásban lehet különbség, anyagiakban is, de ha benned van a szeretet, ha a magad helyén megteszed, amire képes vagy, ha becsülöd a másikat olyannak, amilyen, ha tudsz segíteni annak, aki sivárabban tölti a napjait, ha van lelked a világ dolgaira, az érzelmekre: te vagy a leggazdagabb. Ehhez persze el kell fogadnod magad olyannak, amilyen vagy. Próbáld akkor is, ha nem mindig sikerül. Még magadnak se’ hagyd magad…
Valami ilyesmi. Talán.
Köszönöm a beszélgetést.
Volter Etelka
(2019)
