Pap Zoltán 1996-ban végzett a Kossuth Lajos Gimnáziumban. Családjának több tagja tanult és tanul jelenleg is az intézményben. Kisgyermek kora óta történésznek készült. Ez az álma teljesült ugyan, de az élet mást tartogatott a számára. Sokfelé élt és járt a világban, jelenleg családjával Cegléden él. Vele idéztük fel a gimis éveket.
– Miért választottad a gimit nyolcadik után?
Gyerekkorom óta tudtam, hogy bölcsész akarok lenni, konkrétan történész, és ezért akartam az erre legjobban felkészítő iskolába menni. Ráadásul ott voltak a legjobb bulik, Zsolt bátyám is oda járt, és bár a másik bátyám, Tibi a Kereskedelmibe ment, de ő is ezer szállal kötődött a gimihez, és meg sem fordult a fejemben, hogy ne oda jelentkezzek. Általános iskolában szinte végig kitűnő voltam, ezért is volt evidens, hogy a legnehezebb feladattal, a gimis felvételivel „küzdök meg”; legalábbis akkor azt gondoltam, hogy aki a legjobbak között volt általánosban, annak ott a helye.
– Milyen volt az osztályod?
Class B rules… A mi B osztályunk egy igazi kevert csapat volt, a korábbi táncsisos osztályból talán ha két ember került még be. De egy nagyon jó kis közösség jött össze, kevés fiú és sok lány. Megnyertük a gólyanapot, már elsőben csináltunk egy kis paródiakört Kiszel Petivel, Surányi Szabolccsal, Véber Gergővel és Kircsi Zsolttal, az ODN-en is sikert arattunk a tanárparódiákkal – persze nem a tanárok körében – , még valamiféle budapesti válogatóra is elmentünk a műsorral. Aztán ezt folytattuk, minden évben szinte kötelező volt az ODN-es műsor. Nehezen indult, mert az osztályfőnökünk, Girst Ádám tanár úr épp lábadozott, és Bajdikné Inci néni tanárnő volt az ideiglenes osztályfőnökünk, aki jobban megértette a lányokat, mint egy férfi, és mikor Ádám átvette az osztályt, eleinte nekem kellett mindkét felet „puhítanom” egy kicsit, mivel engem a bátyám miatt már ismert Ádám, ők voltak ugyanis a korábbi osztálya.
– Ha jól emlékszem, a gimis évek nem csupán tanulással teltek…
A gimis évek… Szerettem bejárni minden nap. A tanulással nem voltak gondjaim, szerettem az osztálytársakkal beszélgetni, poénkodni, és ami elég meghatározó volt, zenélni is elkezdtem már elsős koromban. Ebben természetesen Zsolt bátyámnak is nagy szerepe volt, hiszen mi ugyan nem játszottunk együtt, egy zenekarban soha, de az ő zenekara, az Artéria voltak a korszak legmenőbb ceglédi bandája. Olyan ma is elismert zenészek fordultak meg a zenekarban, a zenekar körül mint Sárik Péter, vagy Szalay Gábor, és sokszor játszottunk ugyanazon a színpadon. Először a StyleShot zenekarban énekeltem, főleg Guns N’ Roses számokat játszottunk. Sokat koncerteztünk Cegléden és környékén, aztán jött a zeneileg mindenképp komolyabbnak tekinthető Spacebox zenekar, amivel versenyeket is nyertünk, és rengeteg helyen léptünk fel. Aztán úgy alakult, hogy a Spacebox lett a Zanzibár alapja. Pár hónapig még ketten énekeltünk Ritával, de elkezdtem az egyetemre koncentrálni, és a zene csak szövegírói szinten maradt meg. Ezt a mai napig csinálom, a Ladánybene 27-nek több szöveget írtam, és írok manapság is. Szerencsés vagyok, hogy ilyen emberekkel zenélhettem együtt: a dobosunk, Tibi bátyám és Ságodi Nándi basszusgitárosunk nem a zenéből élnek, de a többiek igen. Nagy Sidi (Sidlovics Ferenc, ex-gimis) jelenleg a Zanzibár gitárosa, öccse, Sidi (Sidlovics Gábor, szintén volt gimis) a Tankcsapda gitárosa, és ahogy említettem, a második zenekar két tagja, Steklács Miki és Nagy Gabi a Zanzibár alapítói és fontos tagjai voltak egészen a közelmúltig.
Ha már zene, akkor jöjjenek az iskolai darabok, a nagy ODN-es musicalek: először, mint hosszú hajú tömegalkotó elem vettem részt a Hair-ben, aztán énekes szereplő lettem a Képzelt riportban, majd a Pink Floyd: A Fal c. darab előadásában mint rendező és énekes dolgoztam. Végül, az érettségi évében a nagyon sikeres István a király darabot vittük színre Soltészné Lédeczi Judit tanárnő irányításával, Koppány szerepe volt az enyém. Sokszor előadtuk a művet, nagy sikere volt, szép emlékeim vannak az előadásokról, a közönségről, a hangulatról – emlékszem, Albertirsán az előadás után felálltunk a folyosón, hogy a nézőkkel beszélgessünk, és mivel én volt a „rossz fiú”, hozzám általában nem a kisebbek jöttek oda. Egyszer aztán megjelent egy anyuka, kezében a kb. négy éves kisfiával, és azt mondta, hogy a fia kifejezetten hozzám akart jönni. A kissrác egy szót sem szólt, csak aggódva összeráncolta a homlokát, és együttérzően megsimogatta az arcomat, hiszen nemrég négyeltek fel… Ez is olyan szép emlék, amit nem felejtek el, bár ha jól számolok, az a „kissrác” ma már felnőtt férfi, 27-28 éves lehet. 2016-ban elgondolkodtam azon, hogy csináljunk egy 20 éves jubileumi előadást. Pár szereplővel beszéltem is, az akkori zenekar egyik tagjával is, de sajnos nem jött össze – talán majd 2021-ben, a negyedszázados évfordulóra.
– Mikor döntötted el, hogy történész szeretnél lenni?
A történészi pályát – akkor még egy Indiana Jones típusú kalandor régész lebegett a lelki szemeim előtt – már általános iskolában célként tűztem ki magam elé. Az, hogy később fordító, majd könyvkiadással foglalkozó szakember lettem, akkor még nem került szóba. Úgy alakult minden, ahogy terveztem, mert történészként végeztem – szintén idősebb testvéri indíttatásra Szegeden, az akkori JATE Bölcsészkarán, de mire lediplomáztam, már Szegedi Egyetem volt a neve –, de összesen egy évig foglalkoztam aktívan a szakmámmal. Azóta műkedvelő vagyok csak, hobbitörténész, és máshol találtam meg a szakmai boldogságot. Persze nem árt, hogy van egy diplomán, pontosabban kettő, de ez már tényleg lényegtelen.
– Megkaptad-e a kellő felkészítést a gimiben?
Szerintem igen, hiszen itt tanultam meg az alapokat, felvettek rögtön, elsőre, mindegyik helyre, ahová jelentkeztem, így válogathattam. Biztos, hogy a gimis éveknek – és a rockzenei szövegeknek – köszönhetően tanultam meg annyira angolul is, hogy könnyen nyelvvizsgáztam. Aztán Algériában amerikaiakkal dolgoztam az ezredforduló környékén, később számos könyvet fordítottam magyarra, majd Angliába költöztem a családommal és ott dolgoztam középvezetői állásban, szakmán belül öt évig. A mai napig angolul tárgyalok nap, mint nap a könyves kollégákkal a világ minden tájáról. Bárhol járok, Szöulban, Frankfurtban, Isztambulban vagy Bolognában, mindenhol ezen a nyelven tárgyalok.
– Egyetem után hol kezdtél dolgozni?
Én még, talán az utolsók között, átestem a kötelező sorkatonai szolgálaton 2004-ben. Korábban végeztem, 2001-ben, de egy évet Algériában dolgoztam, viszont mikor visszajöttem, már megtalált a honvédség. Aztán lediplomáztam, és utána 2004-ben kezdem el óraadó tanárként dolgozni a Mezgázban – és 3 hétig a Gimiben is, 2005-ben, amikor Gőz Sándor megbetegedett – , de aztán úgy alakult, hogy 2005-ben beszippantott a könyvkiadás világa, a Magvető Kiadónál voltam nemzetközi ügyintéző, és azóta is ez a szakmám, lassan tizenöt éve. Szerencsés vagyok, mert azzal foglakozom, amit szeretek. Nem kényszerből csinálom, amit csinálok. A Kolibri Gyerekkönyvkiadó Kft. igazgatója vagyok, és emellett a cégcsoport irodalmi ügynökségébe is besegítek, járom a világot a munkámmal kapcsolatban, ráadásul nemzetközi szinten is egyre több feladatot bíznak rám. Jelenleg én felelek a Marvel könyvek szinte teljes kelet-európai megjelenéséért Lengyelországtól és Csehországtól Szerbián át Bulgáriáig, és élvezem ezeket az új kihívásokat. Persze más érzés mondjuk Forgách András könyvének nemzetközi sikerében részt venni, mint egy Star Wars enciklopédiát kiadni.
– Időközben családot alapítottál. Mesélj róluk is…
Bár sok helyen éltem rövidebb-hosszabb ideig, és gyakorlatilag több időt töltök Budapesten, mint Cegléden, de mégis itt élünk a családommal. Feleségem, Orsi szintén gimis volt, az énekkar tagjaként részt vett a 90-es évek második felének sikereiben, és együtt határoztuk el azt is tíz éve, hogy kiköltözünk Angliába az akkor két éves lányunkkal, Ágival együtt. Azóta visszajöttünk, építkeztünk, Ági már hatodikos, született egy második gyerekünk is, Zsolt, így teljes a család. Ő még csak bölcsis, és számolgattam, hogy sajnos a korkülönbség miatt nem fog egy iskolába járni a nővérével, de ez legyen a legnagyobb gond. Szépek, egészségesek, értelmesek, remélem egyszer a szüleik nyomdokába lépnek, és ők is „útba ejtik” a Kossuth Gimnáziumot majd. Az unokahúgom, Vera kisgimis, szóval van ismét családtag a suliban huszonkét év után, a többiek meg talán jönnek sorban: Ági lányunk két év múlva; Bandi, Vera öccse négy év múlva; ifjabb Zsolt pedig 2031 körül…
Van egy régebbi családi szál is a Gimivel kapcsolatban: édesanyám a Közgázba járt ugyan, de pont akkor, az 1960-as években nem volt még kész az épület, ezért az első osztályt a gimnáziumban végezte el, és csak utána költöztek át a szomszédba, az új iskolába.
– Tartjátok-e a kapcsolatot a „keménymaggal”?
Vannak osztálytársak, akikkel Cegléden futok össze, 2-3 emberrel szinte hetente. Van, akivel Budapesten találkozom évente egyszer, van, akit a közösségi oldalakon látok csak, és olyan is, akit 1996 óta nem láttam.
Köszönöm a beszélgetést!
Volter Etelka
