Kétszáz szebbnél-szebb családi házról készült fotográfiával díszes tabló fogadja az odaérkezőt, a Cegléd és Térsége Ipartestület irodájának bejárati falán. A felirat szerint Petró József és Balázs János kőművesek keze munkáját dicsérik az épületek, a jóbarát mesterek közel negyven évig voltak társak. A hetedik ikszét taposó, még mindig nyughatatlanul serénykedő „Józsi bácsi” mesélt munkájáról, sikerekkel teli életútjáról.
– Pontosan a múlt század közepén születtem Cegléden, a Bocskai úti szülőotthonban. Egy lány és három fiútestvérem között én vagyok a középső. Apukám a háború után abbahagyta az artistaságot és a KÖZGÉP-hez, vagy ahogy akkor mondták a Vasgyárba ment dolgozni esztergályosnak. Édesanyám a Széchenyi úton lévő Kovács kastélyban lévő 1. számú bölcsődében volt daduska; mi is ott laktunk és szüleim voltak a gondnokok. Nagyon szép gyerekkorom volt.
Több általános iskola padját koptattam és a Várkonyi István Állami Általános Iskolából sikerrel felvételiztem a Török János Mezőgazdasági Technikumba. Ám egy szomszédos építkezéshez tett osztálylátogatás alkalmával az élet közbeszólt. Mert látva, hogy miként nő a válaszfal a Széchenyi úti sorháznál dolgozó mesterek keze nyomán, elvarázsolt ez a szép munka. Átiratkoztam a 203. számú Bem József Ipari Szakmunkásképző Intézetbe kőművesnek, mindössze 51 kilósan. A teremtő Isten szerencsémre erre az útra vezényelt. Akkoriban hetente két napot töltöttünk a tanteremben, Tar Laci bácsi volt az osztályfőnökünk. Három napot pedig gyakorlati foglalkozáson voltunk. Én a Ceglédi Építőipari Vállalatnál lettem inas. Másodéves koromban már forrt a vérem a munka után és közben, egy-két napra elkéredzkedtem Laci bácsitól fusizni. Szerencsére a cégnél megkedvelt Őze László a brigádvezetőnk, és magával vitt a hétvégi maszekolásokra, öt forintos órabérért. Az első fizetésemet a munkáskabátom felső zsebébe tettem a szívem fölé, és minden sarkon megszámoltam. Hazaérve édesanyámnak adtam az egészet. Az utolsó tanév tavaszán 1968-ban részt vettem a Szakma Ifjú Mestere országos versenyen, ahol harmadik helyezést értem el. Azonnal megkaptam jeles eredménnyel a szakmunkás bizonyítványt. A győztesekkel együtt repülőutat nyertünk Budapestről Pécsre. Óriási élmény volt! Egész úton lestem az ablakból a folyókat, tavakat, hegyeket, völgyeket. A megyeszékhelyen városnézésen vettünk részt és a Kis elefántban ebédeltünk.
A következő évben bevonultam katonának Székesfehérvárra a hadtestparancsnokságra, ahol mázlim volt, mert a szakmámban dolgozhattam. Az angyalbőrből 1971-ben szabadultam és édesapám munkahelyére, a KÖZGÉP ceglédi gyárába mentem dolgozni a karbantartókhoz. A következő esztendőben kiváltottam az egyéni vállalkozói engedélyemet, mint kőműves, javító kisiparos, persze azért építettem új házakat is szép számmal. Nem volt könnyű a kezdet. Az első munkavállalásra menet feltettem a kalapomat. Megegyeztünk a gazdával, de a kapuban a felsége azt súgta az ura fülébe: Csak nem akarod gyerekkel csináltatni? Visszamondta az üzletet, de én nem adtam fel, és sorra jöttek a munkák. Egy ideig egyedül dolgoztam, majd összefogtunk Balázs János kőművessel, akivel 40 évig voltunk társak. Cégtáblánk sosem volt, de munkát bőven kaptunk. Jó hírünk szájról-szájra szállt. Szinte kizárólag Cegléden dolgoztunk és körülbelül kétszáz családi házat építettünk kettesben, a segédmunkásaink közreműködésével. Úgy is dolgoztunk, ahogy ma már kevés helyen szokás: kalákában. Ez azt jelenti, hogy összefogtak a barátok és a család apraja-nagyja, s a mi irányításunkkal, szakmunkákkal sorra bújtak ki a földből a családi házak. Dezsőkém, ha madár lennék szívesen a hátamra vennélek és a magasból sorra megmutatnám a házakat, amiket mi alkottunk!
A tengernyi munkát biztos, hogy a szerető családi háttér nélkül soha nem tudtam volna elvégezni. Aminek záloga feleségem Tóth Ilona, akivel 1975-ben kötöttem házasságot. Nagyszerű választás volt, óriási gondoskodással törődött gyermekeinkkel: Tamással, valamint az ikrekkel Dórival és Viktóriával. A párom, ha teheti sokat kényezteti az unokáinkat a három és féléves Zalánt és a három hónapos Lucát. Persze rólam is gondoskodik. Akármilyen korán keltem, a táskába mindig bekészített valami jóféle elemózsiát, ha munkába mentem.
Papírforma szerint 2009 óta vagyok nyugdíjas. De koratavasztól késő őszig kint kertészkedünk a 18X55 méteres hobbikertünkben. Ahonnan sok finom falatot viszünk haza és a gyerekeknek. No meg tollforgató lettem. A Ceglédi Panoráma újságban rendszeresen jelennek meg írásaim emlékeimről és a mindennapi valóságról, Józsi bácsi aláírással. Az életben az a legfontosabb, hogy bármi kis dolgot kigondol az ember, azt végre tudja hajtani. Bevallom, titkon még nem hagytam abba a szakmámat, mert éjjelente az álmomban gyakran dolgozom!
Kőhalmi Dezső
