A félelem már annyira elhatalmasodott rajtam, hogy aludni is alig tudtam. Remegtem, ha arra gondoltam, hogy be kell majd ülnöm a fogorvosi székbe. Tulajdonképpen mindenki dicsérte az orvost és mondták, hogy ”nyugi, nagyon aranyos és ügyes”- de én akkor is rettegtem.
Aztán eljött az első nap. Az idegességtől minden bajom volt. Férjem ajánlkozott, hogy elvisz, és majd jön értem.
– Kitartás, ne félj már!- bátorított.
A rendelőben egy mosolygós orvos mutatkozott be: Dr. Stumpf László.
Látta rajtam a félelmet, így először beszélgettünk, és megnyugtatott, hogy tényleg ne izguljak ennyire. Nyugodtan szóljak, ha fáj valami és „intézkedik”.
Őszinte leszek, azért még nem egészen hittem neki. Aztán elkezdett mindenféle eszközökkel dolgozni. Akkor ott azt hittem, sosem lesz vége,…de vége lett.
A beavatkozás tényleg nem fájt. Az asszisztensnő, Tóth Zsuzsanna is végig bátorított. Nagyon jól esett ez a kedvesség részükről.
Lehet, hogy a szomszéd épületben is hallották azt a kőzuhatagot, ami rólam legördült, mikor kiléptem a rendelőből. Ugráltam az utca közepén, szinte lebegtem az örömtől. (A kijárási tilalom miatt már nem láthatott senki, csak a párom. Ez mondjuk szerencse. Elképzelem, mit gondoltak volna rólam idegenek!?)
Sokat mentem még kezelésre, s egyre inkább oldódott a félelmem. Már én is tudtam mosolyogni, ha beléptem. Gyorsabban telt el az idő a székben.
Eljött az utolsó nap. Minden olyan lett, amilyennek szerettem volna.
Hálás vagyok. Hálás, mert mindig türelmesek voltak hozzám, s az orvos végig azon dolgozott, hogy én elégedett legyek majd a végeredménnyel. Hát az vagyok. Tényleg. Nagyon köszönöm.
Eszembe jutott egy könyv, melynek címe: Miért félünk a fogorvostól? Kijelenthetem, én már nem félek s ez olyan jó érzés!
Rimóczi Sándorné
