Miként a madárseregek a berekben „megszállnak” egy-egy bokrot, s vígan hangicsálnak, úgy röppennek a szavak és a kacajok a művelődési ház kamaratermében az asztalok körül. Bár sokhangú ez a tereferekoncert, nem zsivajgásnak, hanem kellemes zsongásnak hat. Néha ezen a hangfüggönyön átszűrődnek – mint bárányfelhők mögül a napsugarak – kellemes dallamok. Ez a két hangzás nem zavarja egymást, ellenkezőleg: összhangzanak. De hát akkor kinek van igaza? Beethovennek? Aki szerint a zene a legmagasabb rendű hangzat. Kosztolányi Dezsőnek? Aki az emberi beszédet tartotta a legszebb zenének. Mindkét állítás igaz: a virágzó fa két ága. Erről győzött meg FÉSŰS FERENC, aki ott a teremben a szóáradás hullámain küldte felénk szívének-lelkének zenéjét.
Ezt a helyzetet beszélgetésünk elején szellemesen magyarázza meg a kiváló és népszerű zenész, zenetanár.
– Olyan ez, mint zárt kapus mérkőzésen játszani. Nincs közvetlen test- és lélekközeli közönség, de a te példád is igazolja, hogy eljut az emberekhez a zene. Én így is élvezem a dallamok felemelő hatását.
– E finálé után hangozzék el a nyitány!
– A családban mindenki zenélt. Amatőrként, de nem képzetlenül. Anyai nagymamám, Bükki Zsigmond esperes felesége magán-operaénekes volt, kitűnően zongorázott. Apai nagyanyám, aki a svájci kisasszonyok iskoláját végezte el kint, szintén magas színvonalon szólaltatta meg a zongorát. Édesapám kántorizált, tehát elmaradhatatlan imája volt a zene is. Minden családi összejövetel házi muzsikálást és közös éneklést is jelentett. Tízéves koromban így szóltak hozzám: Ülj le fiam, te is játsszál valamit! A levegővétel természetességével szívtam magamba a zenét.
– De nem csak „házilag”?
– Az iskolában is, a zenei általánosban. Garas Kálmánné osztályába jártam, a zeneiskolában Ballai Judit tanárnőnél tanultam zongorázni, Varga Gyuri bácsinál klarinétozni. Ő annyira tehetségesnek tartott, hogy – Béres Károly támogatásával – Szegedre irányított a konzervatóriumba. De egy év múlva – mivel nem voltam elég szorgalmas – Nagykőrösre kerültem a Toldi szakközépiskolába gépésztanulónak. A zene továbbra is fontos szerepet töltött be az életemben, ezért érettségi után elhatároztam, hogy főállású zenész leszek. Képeztem magam nagybőgőn Kóté Bandi bá’ kezei alatt, majd basszusgitáron kategóriavizsgát tettem. Elkezdődött a könnyűzenei pályafutásom.
– Jó rajtot vettél?
– A Csanád zenekar volt a befutott és a sztár, mi csak megízlelhettük a sikert. Katonai leszerelésem után a Csanád Trióba hívott Laci. A remek zenekarban Sárik Péter is játszott egy ideig, mi lettünk a helyi sztárok. Azután megalakult a Hajdu Gábor és barátai zenekar. A Rock Gyermekei című rádióműsorban slágerlistát is vezettünk. De meg is kellett élni. A profi vendéglátózás felé vettem az irányt 1989-ben, Németországban, a német felségvizekhez tartozó Borkum szigetén egy budapesti csapattal szerepeltünk több évig. Ez ugyan éjszakai életet jelentett, de nem viselkedési szabadosságot. Sőt előnyei is voltak.
– Például?
– Képzettnek, sokoldalúnak, gazdag repertoárral rendelkezőnek kell lenni. S folyamatosan fejlődni, tanulni. Erre mondtuk: este tudjuk meg, hogy mit nem tudunk még. A vendégek ugyanis a legújabb számokat is kérték. Én kétezernél is több dalt azonnal el tudok játszani, s több százat akár fejből is, szöveggel.
– Nem zár be ez a műfaj?
– Aki tehetséges(ebb), az ki tud törni. Mint például Charlie vagy Zámbó Jimmy. (Őt jól ismertem.) Én nem tudtam olyan saját számokat írni, amelyek felrepítettek volna a sztárok világába. De mégis… Az érettségi évében volt egy József Attila-korszakom, sok versét megzenésítettem. Nagyon jól sikerült a 16 éves korában írt zsengéjének, a Hol van az a kis ház… címűnek a zenei megfogalmazása. A tv-ben Máté Péter emlékműsorában szerepeltem, s kérésre élőben(!) előadtam ezt a szép dalt. Később egy József Attila-műsorban egy szerző saját műveként mutatta be…
– A vendéglátózás is véget ért egyszer.
– Harminc év után. A 2010-es évek elejétől egy ideig Cegléden, a Piszkos Fred-ben muzsikáltam. Sokan kijártak engem hallgatni. De egyre inkább belefáradtam. Kiégtem? Inkább a megváltozott világban nem találtam a helyem az én zenélésemmel. Más igények, más szórakozási szokások. Megszűnőben a világon mindenütt a hagyományos vendéglátós muzsikálás. Cegléden hová ülhetsz be a pároddal, a barátaiddal egy táncos hétvégi estére?
– Mit ér az élet zene nélkül?!
– Azért nem némultam el. Tanítok. 2007-ben alapítottuk Csanád Lacival az Illés Lajos Zeneiskolát tánczenészek képzésére. De nem ez a főállásom.
– Hanem?
– A VÁRVAG-nál dolgozom, munkavezető vagyok a közmunkaprogramban. Többek között hajléktalanokkal foglalkozom. Mivel szociálisan érzékeny vagyok és erős az empátiám, szívesen végzem ezt a feladatot. Például nyolc hektár erdőt telepítettünk. Nagy öröm számomra, ha sikerül valakit kivezetni életének mély, sötét árkából. Ez az élmény szép dallamként szólal meg bennem.
– A szív zenéje, a szeretet életed szólóhangja.
– Amelyet a sors szomorúra is hangolt néha. Kilencéves koromban elvesztettem édesanyámat, ez a gyászének ma is felhangzik lelkemben. De valóban… a Teremtés legcsodálatosabb „szerzeménye” a család. Édesapám – képviselő, alpolgármester is volt – később újra nősült. Nagyon jó családba kerültem megint. Ebből a házasságból született a húgom; a református iskolában tanít, kántorizál, ügyesen játszik zongorán. Két nővérem már nyugdíjas. Az idősebb gyógynövénykutatóként dolgozott, a másik a mátrai erőműben. A családi ünnepeken – már a gyerekekkel együtt – folytatjuk a hagyományt, házi zenélést és éneklést. A zene mesél a régi időkről.
– A saját „műved”, a közvetlen családod?
– Az első feleségemmel 1993-ban kötöttünk házasságot. Hamarosan megszületett a fiunk, Ádám, most 28 éves. Ő viszi tovább a stafétabotot, kiváló profi zenész. Billentyűse és hangszerelője zenekaroknak, például a neves Pesti Partynak és Kállay-Saunders Andrásnak. A kőbányai zeneiskolában tanít. Kisfiuk, az unokám, Ádám féléves.
(Fésűs Ádámmal készítettek egy interjút az Apák napja című lemez megjelenésekor. Ebből idézek: „…minden nap apák napja, kivéve május első vasárnapját. /…/ Néha alig aludt pár órát az éjszakai zenélés után, hogy velünk játszhasson. – Milyen útravalót kaptál apukádtól? – Gondoskodás, tisztelet, példamutatás, gondolkodásmód…”)
– Ez nemcsak jólesik, hanem lelki megújulást is ad – meghatódik Feri, s folytatja a családkép bemutatását. – Második gyermekünk, Anna 26 éves. A gimnázium énekkarában frontember volt. Óvónőképzőt végzett. Harmadik családfink, Ferkó 2006-ban született, katonai középiskolába jár Debrecenben.
– Szép „együttes”…
– Mégis… elváltunk. Talán sokat dolgoztunk együtt. A nagy fájdalom után viszont jó irányba menekültem előre. Elkezdtem tanulni, s találkoztam egy olyan hölggyel, aki ebben is támogatott. Pap Judittal 2018-ban össze is házasodtunk. Kapcsolatunkat megkoronáztuk egy közös babával, 56 éves voltam, amikor megszületett kislányom, Fésűs Panka. 57 évesen meg nagyapa lettem. Feleségem első házasságából érkezett a tüneményes Lengyel Luca, aki 13 éves, nagyon tehetséges párbajtőröző, távlati célja az olimpia. Szolnokra kellett őt átvinnünk edzésekre, amit a megszületett kis tesó mellett már nem tudtunk vállalni, ezért 2019 júliusától Szolnokon élünk.
– A tanulás?
– Ötvenévesen beiratkoztam a szegedi egyetem ének-zene-karvezetői szakára, majd diplomáztam. Mivel élvezem a tanulást, nagy tervem részt venni a mesterképzésen.
– Az egyik atyai „örökséged”, a közélet?
– Képviselő voltam, de az érzékenységemet erősen próbára tevő körülmények eltántorítottak. De van, ami soha.
– Mi? – e kérdés után nemcsak a szeme, a sóhajtása is áhítatot áraszt. – A hit. S amit a Jóistentől kaptam: a család, a zenélés, az együttlétek, a beszélgetések, a szeretet. Hívő vagyok, presbiter és az iskolaszék tagja is voltam. Kimondom, kizenélem a szívemből: boldog vagyok.
– Ha egyedül vagy, s leülsz a zongorához, milyen zenét játszol, amely megszólaltatja létvalód hangját?
– Lassú bluest. De nem egy konkrét számot, improvizálok. Hisz’ életünket sem tudjuk előre lekottázni, érzéseink és vágyaink vibrációi a pillanatokban születnek.
Amint beszélgetésünk végén szemben áll velem, föl kell nézni rá. Így is, úgy is.
Koltói Ádám
