Derék pár – kerékpár: nem öncélú rímelés vonzotta egymáshoz ezt a két szót. Lényegi, tartalmi kapcsolat van köztük, amelyet nem a szerző, hanem a sors alkotott így. Az ÓCSAI házaspár, IBOLYA és TAMÁS életében valóságos és szépen hangzó az összecsengés. Mert: ők tényleg derék emberek; Tamás kerékpárműszerész; a rendszeres kerékpározás életmódjuk része; jelkép is a kétkerekű: két ember összetartozását, együtt és egy irányba haladását szimbolizálja. Házasságuk kies panorámájú útjait 54 éve járják akadálytalanul, kátyúk nélkül. Míg most…
Amint belépünk az üdén zöldellő portára, Ibolya elém áll: „Nem lát valami szokatlant rajtam?” Végignézem. Régóta ismerem, csinos, mint mindig. A fejét biccenti hangsúlyozásképpen. Bekötve…
Mindhárman helyet foglalunk, bár Tamás az olykori csengőszóra kisiet a műhelybe. Ibolya szavait mosoly kíséri, férje mellé húzódva ritkán szólal meg. Kíváncsi vagyok egy harmonikus házasság „működésére”.
Ibolya édesapja hangszerkészítő és -javító mester volt. Zeneileg művelt, ezt a képességet és tudást örökölte a lánya. Hároméves korában a Posta utcai kúthoz jártak vízért, ő belesett a kerítésen át az ottani óvodába. „Akkor eldőlt a sorsom” – idézi emlékét. 1967 és 2015 között dolgozott szeretett óvó néniként a Felszegi úti, majd annak megszűnte után a jogfolytonos Lövész utcai óvodában. Vezetői posztot is betöltött 25 évig. „Soha nem parancsoltam, mindig kértem” – ezt az irányelvet követte. Munkáját Városi Pedagógiai Díjjal ismerték el. Őrzöm egy jól sikerült írását. Biztatom a folytatásra: írjon naplót! „Szépen fogalmazok, mondják” – mondja.
Tamás iparos családból származik, műszerész elődeit követi. Egykor 32 műszerész dolgozott Cegléden, most viszont mesterhiány van. A múlt szomorú hangon szól a jelenbe: nyolcéves volt, amikor édesanyja elhagyta a családját, nagymamája és apja nevelte ezután. Ibolya megjegyzi: „Én anyósomat nem is láttam, ő az unokáját sem, pedig a kapunk mindig nyitva állt előtte”. „Rég volt…” – sóhajtja el a témát Tamás. Hogy ezt a váltást én is kövessem, megemlítem: a kerékpározás reneszánszát éli napjainkban. Ez jó, de az elektromos… Mivel halk és gyors, ezért veszélyes, hallgatom a mester véleményét. Ő az izomsorvasztó nevet adta neki, mert tekerni sem kell. (Bezzeg az én csattogó örököltem messze hangzóan jelez. K.Á.)
Házasságuk, párosuk páratlan, mintaszerű, derék. Az általános iskolai osztálykiránduláson, Miskolctapolcán figyelt föl Tamás gyerek a csinos lányra. (Mutatja az akkori fényképét, – szép arc mosolyog a világra.) Meglátni a külsőt nem elég, belelátni a lelkébe, az is fontos. Hét év „röntgenezés”, udvarlás következett a szülők felügyelete alatt. Négyesben mentek kirándulni, a Tetz tánciskolában a mamaszemek fénysugara pásztázta a fiatalokat. Az élethosszig kötés, a házasság 1968. július 6-án történt. Előtte így hangzott a nagymama jóslata: „Kislányom, olyan lesz a házasságod, amilyen az idő aznap”. Ibolya felfénylő arccal emlékezik: „Ezeregy ágra sütött a nap”. Ebben a verőfényben élnek több mint fél évszázada. Titok, miként recept nincs. De megsejtem. Ibolya az otthoni pozitív példát követi, Tamás pedig éppen a negatív élmény hatására határozta el, hogy jó férj és jó apa lesz. Így lett. Konfliktus? Ibolya (aki közben felajánlotta a tegeződést): „Ha hiszed, ha nem, az 54 év alatt nem került sor köztünk hangos veszekedésre. Megbüntetne a Jóisten, ha panaszkodnék Tamásra.” Mire ő hozzáteszi: „Én is így vagyok vele”. Én azért provokálok egy közmondással: A jó házasság titka a megalkuvás vagy a sírig tartó szerelem. Tamás felélénkülten: „Megalkuvásról szó sincs!” Ibolya bájosan: „Sírig tartó szerelem, Papa?” Egymásra néznek, összeölelkezik a mosolyuk. „Sok-sok év együtt, de még nem tűnik elégnek” – ad hitelt az iménti pillanatnak Ibolya.
Együtt, mindenben: ez ok és okozat a kapcsolatban. Mindenhova együtt mennek, csak így lehet látni őket rendezvényeken, színházban, operában; együtt kerékpároznak esténként, úszni járnak. Sok országba eljutottak. Ibolya megmutatja az emléktárgyakat, Tamás a sok fotóalbumot.
Szép hagyomány, hogy minden este pontban 6-kor vacsoráznak. Ez úgy alakult ki, hogy annak idején kisgyermekeik közös fürdetése előtt hatkor ültek asztalhoz. (A déli harangszóra is tányércsörrenés válaszol…)
A (már felnőtt) gyerekek? Renáta (51) magyar-német szakos tanár, Dunakeszin laknak. Három gyermekük van: Roland (20) és az ikrek: Fanni és Vanda (17). Tamás fiuk (49) a művesehálózatnál dolgozik. Cegléden él párjával. Mindannyian szülő-nagyszülőimádók.
A betegség – sajnos nyilvánvalóan – letört néhányat a nap ezeregy ága közül, de: „Nem fogjuk föl tragédiaként.” (Tamás), „Tudom, hogy van, de nem engedem leszivárogni a lelkembe a keserű tényt, hogy el- vagy megkeserítse azt. Mindent úgy csinálok, mint eddig: a háztartásban, a kertben. Tamás persze félt: Ülj le! Pihenj! Ha ezt tenném, az ártana a legtöbbet.” (Ibolya)
Sokat számít, ha hisz az ember, erről beszélgetünk ezután. Még ifjú házasok voltak, amikor Prágában bementek egy templomba. Ibolya így emlékezik erre: „A Mária-oltár előtt egy terhes kismama imádkozott testet-lelket átható áhítattal. Megérintett a hatás.” Tamás folytatja: „Akármerre járunk országban-világban, felkeressük a templomokat, a temetőket”. Megpróbálom ezt értelmezni: lelki lét – testi lét – szellemi lét, életünk egysége, mégis átváltozása ez? A bajban erőt ad a vágy is, mert cselekvéssé és az valósággá (jövővé) válhat. Ibolya álma: „Szeretném egyszer az óceán partján egy magában álló házból nézni a víz végtelenségét, megérezni a végtelenséget. Még a Covid árnyában fogalmaztam meg, hogy minden sötétség után jön a világosság. Ez most nekem még fogódzkodóbb hitem.”
Szívtett tanúja lettem. Korábban jött a telefon az unokától: „Mama, jövök, mutatok majd neked valami meglepetést. Nem tárgyi dolog…” Hamarosan megérkezett Roland párjával, Nórival. A fiú Ibolya elé állt, lekapta a sapkáját. Frissen borotvált fején megcsillant Ibolya szeme fénye.
Koltói Ádám
