Napra pontosan 3 évvel később – 1952. május 10-én – kezdődött meg a ceglédi mentőállomás története, ekkor kaptak önálló épületet és két új gépkocsit. Az évek folyamán a feladatok szaporodásával, a dolgozói létszám is növekedett, többször is felújították, bővítették, átalakították a mentőállomást. Az idén 60 éves ceglédi mentőállomáson jelenleg 7 autó és több mint ötven ember teljesít szolgálatot. A hét autóból három 24 órában dolgozik, ezek közül egy esetkocsi, amely a lehető legkorszerűbben felszerelt. Tavaly mintegy 8000 esethez vonultak ki, naponta tehát 20-30 alkalommal segítettek egy bajbajutott embertársukon. Lovas Ottó mentőtiszttel, a Ceglédi Mentőállomás vezetőjével beszélgettünk.
– Ma, amikor egyre több és gyorsabb jármű közlekedik az utakon logikusnak tűnik, hogy több a baleset is mint régen. Ráadásul a mobilforradalom révén, telefonon még a tanyákban is elérhetőek a mentők, tehát több riasztás van. Így van ez?
– Érdekesen alakult ez a dolog. A mentő régen a betegszállítást és a mentést is végezte, 2008 óta csak a mentés a mienk, így kevesebb a feladat és ezzel nagyobb a biztonság. Ha a riasztások jellegének tendenciáit akarom felvázolni, akkor 20-30 évvel ezelőtt elsősorban közúti vagy otthoni balesetek képezték feladataink zömét. Ma már ez nem igaz, most a belgyógyászati jellegű, otthon történt rosszullét amihez nagyobbrészt vonulunk. Népbetegség lett az agyvérzés, szívinfarktus, ezek sürgető ellátása indokolja a mentők kivonulását. A közlekedésre visszatérve, bár valóban néhány évtizede kisebb volt a forgalom, a „Trabant-Lada-Wartburg-Dacia korszakban” mégis sokkal súlyosabb balesetek voltak. A passzív biztonsági eszközök, főleg a biztonsági öv használat elterjedésével sokkal biztonságosabbá vált a közlekedés. Bár sok a felboruló, ütköző jármű mégis kevesebb vagy nem olyan súlyos a személyi sérülés. Persze mindig is voltak „forró pontok” a közlekedésben Cegléden is. A 70-es években például a 4-es és a Jászberényi út kereszteződése, ahol most körforgalom van, az ország egyik legveszélyesebb kereszteződése volt. Két év alatt itt nyolcan haltak meg és több mint 100-an megsérültek. Most az abonyi elkerülő az a hely, ahol legalább havi szinten van baleset, sok a frontális ütközés és a halálos áldozat is. Sok áldozatot szed a Horthy-kanyar is, amely az egykori kormányzó itt történt balesetéről kapta a nevét.
– Vannak olyan esetek, amikor a mentőket hívják a lakosok, pedig nem is nekik kellene intézkedniük?
– Naponta legalább egy ilyen eset van, amikor a beteg, vagy hozzátartozója bepánikol, felhív minket és amikor kiérünk kiderül, hogy több napja fennálló – háziorvost igénylő – akár banális egészségügyi problémáról van szó. Ilyenkor mi nem fordulhatunk vissza az ajtóból, hanem meg kell győződnünk róla, hogy minden rendben van-e. Pedig ez azt jelenti, hogy erre az időre kivonják a forgalomból az egyik kocsit, ami esetleg máshol életet menthetne.
– Elégedettek a mentősök a pénzügyi helyzetükkel?
– A mentőállomás finanszírozása központilag történik, kevés önálló döntési lehetőségünk van a központosított rendszerben. Soha nem volt olyan, hogy nincs pénz üzemanyagra, mentéstechnikai felszerelésre, vagy a fogyóeszköz pótlására. Egy van, amiben hiányt szenvedünk, az hogy nem emelkedett a fizetésünk, 2002 óta csupán apró korrekciók történtek. Sokan százezer forint alatti bérért végzik felelősségteljes munkájukat. Egyszóval nincs kellő motiváció.
– Mit jelent mentősnek lenni, hogyan dolgozzák fel az általuk látott sok tragédiát?
– Nem hiszem, hogy mentősként mi különleges emberek lennénk, ez számomra inkább hozzáállást jelent. Az érzelmi reakciók bennünk is lezajlanak, ezt meg kell tanulni időben eltolni, vagyis nem a helyszínen kiborulni. Ezt nem lehet megszokni a stresszt kezelni kell, mindenkit más visel meg jobban, ha az áldozat gyerek, vagy velünk azonos korú az különösen megterhelő, a nagatív hatások feldolgozására kialakultak technikák. Az is a feldolgozást szolgálja, hogy a kolléga amikor visszajön elmeséli az esetet a többieknek, kibeszéli magából a történteket, van akinek a pingpongozás segít vagy a konditerem. Ezeknek a lehetősége is adott a mentőállomáson tehát fizikailag is kidolgozhatja magából a mentő a traumát. Néhány éve már pszichológus segítségét is igénybe lehet venni. Nem kell tehát hősnek lenni, így is elég korán halnak meg a mentősök, sokan a nyugdíjat sem érik meg. A pszichés megterhelés, a rendszertelen szolgálat, az állandó készenlét felőrli őket.
– Hogyan ünneplik meg a mentőállomás 60. szülinapját?
– Május 10-én van a mentők napja. Sok éven át ezen a napon nyílt napot tartottunk, bemutatókkal, ingyenes vizsgálatokkal és betekinthettek a lakosok a mentőállomás életébe. Tavaly nem tartottuk meg, mert két éve nagyon kevés volt az érdeklődő. Most a 60. évfordulóra való tekintettel talán újra megnyitjuk az állomást a közönség előtt…
kea – kép: Kisfaludi István
