Ahogy kinőttem az anyai Nagymamám szoknyája alól, úgy egyre többet vitt az apai Mama a szőlőbe, a „Csengeribe”. Vitt, aztán magam hajtottam mezítláb a kisbiciklit már reggel, amíg még hűvös volt. Megálltunk a Vadász utcai kenyérboltban, vettünk egy tejet, egy vajat, egy kenyeret. Mama a tejet beásta a homokba a diófa alá, a vajat, kenyeret kendőbe kötötte és betette a szilvafák alatti gunyhóba. Nem elírás, a homokba mélyített, fal nélküli, szurkospapírral fedett sátortető a gunyhó. Érdekes módon mindig hűvös volt benne. Elfértek a szerszámok, egy pitlik a permetlé méréséhez, vagy két kiskés, beszúrva a „gerendába”, só dobozkában, később műanyag zacskóban. A hirtelen jött esőtől is megvédett. Zár nem volt, betettük az ajtót, mielőtt hazaindultunk. Kutunk nem volt még, nem is kellett, volt a szomszédnak, oda nem csak vízért, de pár szóért, hírekért is átmentünk, persze csak az „úton”. Út ugyan nem volt, de a kialakult és a hallgatólagosan törvénnyé fogadott rend szerint az egyik tőkesor közt volt az „út”, mellé lépni tilos volt, összetapodni a frissen horolt, gereblyézett sorközöket gyerekként se’ jutott volna eszembe.
Jó volt gyereknek lenni – volt kiskapám, kaptam áztatott háncsot a derekam köré kötözésnél, volt „dolgom”, – de ha meguntam, vagy elfáradtam, sosem szólt rám a Mama, mert csak egyetlen szabály volt: Ne menj a szomszédba, mert elveszel a tőkék közt! Igen, akkora egybefüggő, néhol gunyhóval tarkított szőlőterület volt, hogy elvesztem volna benne. Kerítés, kapu sehol nem volt, mindenki tudta, meddig az övé. Ráértem nézegetni az ékszerszépségű levelibékát, csigaházat keresni az ujjaim közt átszűrt homokban. Óvatosan, a szőlőlevél árnyékába lépkedve a forró homokon cserkészni a madarak után, nyulat felugrasztani. És micsoda gyümölcsök termettek! Édes vajalma, savanyú nyárialma, zöld húsú cigányalma sorban értek, meggy, igazi roppanós Germes (Germersdorfi) cseresznye, ribizli, piszke, körte, téli almák! Fára mászva, fáról enni a gyümölcsöt a világon a legjobb! Közben nézni a Mamát, ahogy hajlong a tőkék közt, néha beszélgetve, néha csendben.
Ő még tudta, hogyan kell a gyerekkel okos csendben lenni, de beszélgetni is, ha kell, sosem többet mondva, mint amennyi odavaló. Délben beültünk a diófa alá, a homokból előkerült a jó hűvös tej, a nagy karéj puha kenyeret megmártottuk az olvadozó vajban. Most is számban érzem azt a jó ízét. Evés után a Mama fejére borította a kötőjét és „humott” egyet valamelyik tőke árnyékában. Ha vége volt a napnak, szerszámok a gunyhóba és kifelé magunk után húztuk a gereblyét. Ez volt a „lakat a kapun”: mindenki láthatta, nincs senki a szőlőben. Ez volt az egyetlen szerszám, ami jött-ment a biciklire kötve.
Ősszel aztán a szüretek, sorban ahogy valaki elkezdte, a többiek is kijelölték a napját. Alighanem ott lettem „lómániás”, micsoda élmény a bakon ülni a kocsin, miközben a felnőttek puttonyban hordják a szőlőt a nagy kádba, beszélgetés, vidámság, a jó étel illata délben. A hazahordott szőlőt vagy két napig az összes rokon, szomszéd, ismerős darálta, sutulta, ettek, beszélgettek, viccelődtek, főleg velünk, gyerekekkel a must „gyorsító” hatásán. Nemzedékek óta, szinte változatlanul zajlott minden évben, az emberek változtak, de a szőlőt művelő családok maradtak…
Aztán jött a piacgazdaság, először a bor nem volt eladható, aztán a szőlő sem, lassan kiöregedtek, meghaltak, akik még ápolták, maguknak, a családnak megtermelték a szőlősorok közt a krumplit, zöldséget. Süveg Pista bácsi, a harmadik szomszéd sokáig, haláláig kitartott. Sokszor kint aludt a szőlőben, ezért utóbb be is kellett kerítenie. Ahogy megjelentünk, átkiáltott, később hozott pár szem korai cseresznyét, mézédes bengét szüret után. Az új borból kóstolgatták egymásét előbb Nagyapámmal, később Apukámmal, kitárgyalták a világ sorát. A másik szomszéd hamarabb kikopott a szőlőből, az „örökös” hagyta elgazosodni, évszámra ki sem jött, aztán egyszer mégis, de csak azért, hogy a gyönyörű, égigérő cseresznyefa kérgét körbefűrészelje. Neki teher a gyümölcs, de másé se legyen. Az Apukám szépen beleigazodott Nagyapám után a szőlőmunkába, apránként kiképezte magát, májusra olyan barna lett, mint a Mallorcán telelő újgazdagok. A föld szeretete, a kertész öröme, az unokák csillogó szeme volt a fizetsége már hosszú évek óta, mert a boltokban a puffasztott Dél-Afrikai szőlő az eladható, mert bár ízetlen, de óriás szemű. Az édes, változatos, illatos, a Csengeriben termett nem kell senkinek. Az utóbbi években a szomszédság már nem termelt, de még valamelyest rendben tartotta a területét. Néhányan próbálkoztak kerítéssel, zárt bódékkal, lelakatolt aknával. Hiába. Ezen a télen még a fabudi is eltűnt, mint egy régi világ utolsó emléke, követte a betonoszlopokat, karókat, gyümölcsfákat kitudja hová ..
Az idei év meghozta Apukám elhatározását: befejezte a szőlőművelést. Az utolsó nadrágszíj-parcella még értő gondozója, a Csengeri régi fényének utolsó őrzője. Hogy miért? A tudása megvan, kis unoka-segítséggel még fizikailag is bírná, világ életében szerette is, ő is ott volt gyerek, a nosztalgia is odahúzza. Azért hagyja abba, mert nincs már miért. Bármennyi időt, gondoskodást is szán a szőlőre, szüretelni nem ő fog, ahogy a szomszédok sem találtak már szüretelni valót maguknak az utóbbi években. Nyugdíj-kiegészítésnek már rég nem alkalmas, inkább költséges szórakozás, még a kijárás is. Anyukám föllélegzett: féltette, egyszer agyonütik ott egyedül! Meg minek már az a sok munka.., a szőlő nem szereti az egyenes embert, minek annyit hajlongani!
Ez az utolsó szó a Csengeriért, mert már nincsenek végeláthatatlan tőkesorok, hatalmasra nőtt gyümölcsfák. Nem is lesznek többé, a változó világ és a benne élő emberek változása elsöpörte annak a valahavolt boldog, szabad gyereknek a forró homokban hagyott lábnyomát is…