Így 14-én 11.30-kor be is állítottam a plébániára, ahol K.K. hivatalvezető(?) rádöbbentett, hogy az én logikám alapvetően téves. Elmondta, hogy arra semmi mód nincs, hogy az adományomat a plébániahivatalban adjam le, a „plébánia nem arra való”- világosított fel. Ha vasárnap nem tudom személyesen elvinni a hivatalvezető székétől 50 m-re lévő templomba az adományomat, akkor kérjek meg valakit, aki ezt helyettem megteszi. Egyszóval, vigyem az adományt ahová akarom, itt nem hagyhatom. Jó, tudomásul vettem és elkullogtam.
Az utcán betettem az autóba a zacskót, és elindultam a piac felé más dolgokat is intézni.
A piac bejáratánál egy szegényesen öltözött asszony álldogált, engem is megszólított és egy papírlapot próbált mutatni nekem. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az asszony kéreget. Nem álltam meg, de visszafelé odamentem az asszonyhoz és megkérdeztem, hogy milyen célra kéreget. Mondta, hogy két kislánya van, az egyik beteg, és lakbérre, megélhetésre kellene neki pénz. Kérdeztem, hogy élelmiszert elfogad-e? Persze „igen”-nel válaszolt. Mondtam, hogy jöjjön a plébánia előtt álló autómhoz. Odajött és odaadtam neki a plébániából kipaterolt élelmiszer-csomagomat. Ő nem utasította vissza…
Megkérdeztem, hogy milyen betegsége van a kislánynak? Elmondta, hogy a 4 éves kislány félig vak, speciális óvodába kellene járnia. Az otthonukban nincsen áram, gyertyával világítanak. A másik kislány 2 és fél éves. Ekkor kezdett el bennem derengeni egy pár hónappal ezelőtti, Zimonyi Zita tollából olvasott cikk. Elmondta még, hogy a lakásmaffia karmaiba került, és ha szeptemberig nem tud minden hónapban 30ezer forintot lakbérre kifizetni, akkor kiteszik a lakásból és a gyermekeit elveszik tőle. Mindezt már zokogva mondta; panaszolta, hogy ő már ebbe teljesen belebetegedett, minden nap itt koldul a piac előtt. Van úgy, hogy egész nap semmit sem sikerül kapnia. Nem volt könnyű a kétségbeesést, a gyermekeiért való aggódást így direkt, szemtől-szembe kapnom. Átéreztem a helyzetét, annál is inkább, mert a gyermekelvétellel való fenyegetésben nekem is kijutott évekig…
Megszántam a szegény asszonyt és még pénzt is adtam neki. Beszélni ekkor már egyikünk sem tudott. Az asszony a kezét nyújtotta, én elfogadtam, és az asszony ekkor nekem kezet csókolt…
Eddig a történet.
A következtetések levonására, véleményem szerint, két vonalon lenne szükség:
– egyrészt a ceglédi katolikus Plébániahivatalban kellene a hivatal vezetőjét pl. Albert Schweitzer-re emlékeztetni, aki aligha csinált abból gondot az afrikai dzsungel közepén, hogy a kapott ajándékokat-adományokat kórházának melyik sarkába tették le a segíteni kész emberek. Ha másvalaki nem volt, fogta ő a dolgokat, 90 évesen is, és vitte oda, ahová tartoztak.
Messzebbre és mélyebbre tekintve azt is kérdezhetjük, hogy hol lenne ma már Krisztus követőinek egyháza, ha a ceglédi hivatalvezető mentalitása lett volna az irányadó az elmúlt 2000 év alatt, és hol lesz az egyház kevesebb, mint 2000 év múlva, ha ez a mentalitás válik benne általánossá?
– másrészt szégyen Ceglédre és az egész mai világra, hogy egy a gyermekeit a lehetőségekhez képest normálisan nevelő anyától inkább a gyermekeit vennék el, mintsem abban segítenék, hogy azt a nyomorult kis összeget vagy az önkormányzat, vagy ceglédi civil szervezetek, vagy pedig a piacra nagy autókkal érkező és nagy teli szatyrokkal, kosarakkal onnan távozó emberek összeadnák.
