Ideje volna komoly verseket írni

– Mikortól tekinted magad hivatalosan költőnek?
– Ez jó kérdés és az az igazság, hogy már elég régóta írok. 12 éves korom körül kezdtem el, méghozzá két dolog miatt. Egyrészt féltékeny voltam a nővéremre, aki ekkor már verseket írt, másrészt az irodalom órán hallottak inspiráltak. Ötödikes koromban azt tanultuk, hogy Petőfi Sándor egy fiatal költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a János Vitézt és ettől egy csapásra országosan híres költő lett. Aztán egy évvel később Arany Jánosról tanultunk: Arany János egy fiatal magyar költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a Toldit és ettől egy csapásra országosan híres költő lett. Én akkor úgy gondoltam, hogy kell írni egy elbeszélő költeményt és egy csapásra országosan híres leszek. Így az első versem egy elbeszélő költemény volt, az lett a címe, hogy „Nyuszika”. Aztán megírtam a „Nyuszika szerelmét” és a „Nyuszika estéjét” is. Úgyhogy ezzel az eposz trilógiával kezdődött a költői pályám, de nyilván akkor még nem gondoltam magam komoly költőnek. Később kamasz koromban is írtam – világfájdalmas – verseket.  A Barátaim című versem megjelent az iskolaújságban, emlékszem, úgy kezdődött „Barátaim, ha vannak ilyenek, szóljatok egyszer ha láttok, nagyon szomorú vagyok!”  Nagyon megsértődtek a barátaim.
Azonban amikor megjelent az első könyvem, elkezdtek költő úrnak szólítani. Ma már ha megkérdezik, mi a foglalkozásom, büszkén azt szoktam mondani, hogy költő.
– Foglalkoztat a külföldi megjelenés gondolata?
– Persze, örülnék a világhírnek, de nyilván nagyon nehéz magyar költőként világhírre szert tenni. Az egyik oka az, hogy kevesen tudnak magyarul, azért sincsen igazán jó fordítás magyar költőktől. Másrészt pedig igen nehéz visszaadni a hagyományos rímes, formás, dallamos verseket, amiket szeretek.
– Egy színdarab fordításakor nagy felelősség nyomja a válladat.
– Ez így igaz, ám a rendezőnek mindig van egy elképzelése. Például mikor Shakespeare Rómeó és Júliáját fordítottam újra a Vígszínháznak, Eszenyi Enikő rendezésében, ő tudta, hogy nagyon mai előadást akar. Az volt a feladatom, hogy minél modernebb és minél fiatalosabb legyen a végeredmény, a mitológiai utalások is legyenek érthetővé téve. Egyébként amikor az ember klasszikust fordít, meg kell küzdeni a nagy elődökkel és olyankor a közönség is hegyezi a fülét, hogy azok a sorok, amiket már ismernek a régi fordításból, miként hangzanak el.
– Feltételezem, hogy sokat olvasol, már csak annak tudatában is, hogy színdarabokat fordítasz. Példaképednek kit neveznél meg?
– Ez nekem azért nehéz kérdés, mert azt szeretem legjobban a versírásban és a költészetben, hogy olyan nagyon sokszínű. Nagyon sok költőt tudnék mondani, de ha muszáj egyet kiemelnem, akkor Arany Jánost említeném, aki nekem nagy kedvencem még mindig.
– Nyilvánvaló, hogy a szíved leginkább a költészet felé húz, mégis melyik az a másik művészeti ág, ami szintén érdekel?
– Hallgatok zenét, nézek filmeket, szeretek moziba járni. Egy időben nagyon sok sorozatot néztem, most már arra is kevesebb időm van. Szeretem a festészetet és szívesen nézek meg kiállításokat, de nem értek olyan borzasztóan hozzájuk. Gyakorlatilag, ha valami nagyon jót látok, hallok, az elindít bennem egy verset, így mindez összefügg egymással.
– A Nők Lapjában „Misi és a sport” címmel megjelent írásodban megosztottad az olvasókkal, milyen mozgalmas az élet otthon a kisfiaddal. Van más mozgásforma is, amit rendszeresen művelsz, vagy az energiaraktáraidat teljesen kimeríti a Misivel való „kuglifocizás”?
– Sajnos nem sportolok eleget, de mindig megfogadom, hogy többet fogok. Focizni nagyon szeretek, még fallabdázni is szoktam, de azt inkább olyan „menedzser stílusban”.
– A Magvető által kiadott Szívdesszert című köteted valóban igazi desszert a szívnek. Tetszett a borítón olvasható ajánlás, amelyben Jónás Tamás úgy fogalmaz:: „Ha nő lennék, azt szeretném, ha Varró Dani szerelmes lenne belém.” Miként ölt testet a szerelem egy költő életében?
– Én mindig nagyon szerelmes típus voltam, nagyon tetszettek a lányok ifjú koromban, mikor még nem voltam nős, és még tetszhettek. Ugyanakkor egy elég gátlásos, félszeg fiú voltam, akinek az egyetlen udvarlási módja a versírás volt. Éppen ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy legalább az ment. Általában örültek neki a lányok és elolvadtak. Azért írtam egy egész könyvet csak a szerelemről, mert kevés dolog van, ami engem megihlet. Írtam például a szerelmen kívül a nátháról, az évszakok váltakozásáról, és azt figyeltem meg, hogy normális állapotomban nem írok verset, hanem csak akkor, amikor a fejem egy picit megzavarodik. Bizonyára ha többet innék, akkor sok bordalt írnék.
– Számos díjjal értékelték már munkádat. A teljesség igénye nélkül: Bródy Sándor-díj (1999), Bárka díj (2003), József Attila-díj (2005), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2007). A Túl a Maszat-hegyen című verses regényed 2004-ben az Év Gyermekkönyve lett. Melyikre vagy a legbüszkébb?
– Az utolsónak nagyon örültem, ami az Év Gyermekkönyve cím. Igazán a szakmai díjaktól boldog az ember, így talán a József Attila-díjat emelném ki. De megkaptam egyszer Könyvtárosok díját is, mikor az egyik évben engem szerettek a könyvtárosok a legjobban.
– „Akinek a lába hatos” című mondókás könyved kifejezetten kisgyermekes szülőknek készült. Attól függetlenül, hogy saját életed eseményei is megihletnek, tervezed, hogy nem maradsz örökre a gyermekirodalomnál és továbblépsz?
– Ez jogos kérdés. Tervezem, mivel már 34 éves vagyok, s ez nagyon magvas kornak számít a költők között. Ugye az én koromban már a legnagyobb magyar költők „meg voltak halva”. Hogyha erre gondolok, akkor érzem igazán, hogy ideje volna komolyabb verseket is papírra vetni. A kisfiamnak sok mondókát írtam, a feleségem pedig burkoltan szokott utalni arra, hogy hozzá milyen keveset, így persze a hitvesi vers is felkerült a listára.
– Egy kortárs költő ma Magyarországon meg tud élni a költészetből?
– Röviden azt lehet erre válaszolni, hogy nem. Szerintem ez mindig is így volt, nem élt olyan költő, aki abból meg tudott élni, hogy ő csak verseket írt. Mindenki csinál valami mást, például nagyon sok kortárs költő a napi sorozatok párbeszédeit írja. Van, aki szerkeszt, van aki reklámszlogeneket gyárt, én leginkább a fordítással foglalkozom.
– Hogyan érint téged – immár 34 évesen -, hogy a neved legfőképpen becézve Varró Daniként ismert és nem Dánielnek hívnak?
– Természetesnek veszem. Nem is annyira hallgatok a Dánielre. A legjobban azt szeretem, ha Varró úrnak neveznek vagy művészúrnak, de ritkán költő úrnak is szoktak szólítani. A lényeg, hogy ha úr van benne, azt szeretem, de ez általában elmarad és Daninak hívnak.

Fotók a Könyvtár megnyitórol itt…