Következő alkalommal hozom a sok cirkot, szárastól kitesz egy kisteherautónyit. Nem tudtam, hogy elég a kalász, de nem baj, Laci bácsi máris mutatja, milyen szempontok szerint válogatjuk, vágjuk, magtalanítjuk. Angyali türelemmel igazítja a kezembe a maroknyi közepét, a vállát, hajlítja a drótot, mutatja a pedál taposását. Amíg ügyetlenkedek, beszélgetünk. Ő is, a Mama is, szegények voltak, amikor összekerültek, de azért tudtak venni egy portát Törtel (akkor még) szélén. Veteményeztek is, jó lett volna bekeríteni. Az akkor még fiatalember Laci bácsi elment a drótfonókhoz, megnézte, hogyan dolgoznak, otthon elkészítette a drótfonó alkalmatosságot, így aztán meglett a kerítés. Néha még most is hajt pár tíz métert a szomszédnak barátságból. Aztán szépen felépítette a házat, amiben ma is lakik. Nem hívott generálkivitelezőt, nekifogott és dolgozott. Célszerű, nélkülözi a szomszédpukkasztó cifraságot, de kényelmes, rendes, minden igényt kielégítő ház. Lelke van, Laci bácsi és felesége lelkének, keze munkájának eredménye. A tyúkól, a mára üres disznóól, a műhely kiseperve, kimeszelve, a műhelyben minden kézreáll, munkára előkészítve.
Közben elkészül a seprű, már részt vettem a munkában, enyém az alkotás öröme és a seprű. Jobb, mint a bolti. Ahogy időt tudok szakítani, élek a meghívással, újra eljövök. Laci bácsi rendes udvarán rendetlen kupacban hagyott cirok feldolgozva, kévébe kötve, szétválogatva, a haszontalan szár eltüzelve. Megszégyenülten köszönöm meg. Ezt a söprűt már én készítem, Laci bácsi hathatós segítségével. Sokszor belenyúl, igazít, de közben dicsér, a kedvem nem veszi el, pedig én is látom, az eredmény meg sem közelíti a mintát. Elmeséli, hogy az Édesapja még fűzfavesszőt hasított drót helyett, derekára rögzítette, lábával leszorította és úgy kötötte meg a söprűt. Ennyi az emlék a hogyan?-ról, meg az a három bolti seprű, amit szétbontott, megtudni, miként van összerakva. Muszáj volt, mert az ember szeme olyan, a hibát rögtön észreveszi: hiába, hogy a célnak megfelel, ha nem tetszetős, elvész az öröm. Addig kellett gondolkozni, amíg nem csak jó seprűt tudott készíteni, hanem szépet is! Meg is mutatja az első darabok egyikét, nevetve magán, milyen ügyetlen jószág. Szerintem tökéletes darab, jó pár éve szolgál már, igaz, nem olyan szép vállas, mint amit most készítettünk. Munka közben beszélünk a családról, a fűtőként ledolgozott évekről, a küzdelmekről, megnézem a tanár fiáról megjelent újságcikkeket. Laci bácsi kedélyes, nyugodt. Panasz nem hangzik el, csak megoldások, a föld, a munka szeretete sugárzik minden szavából. A szomszédság is kedveli, hol az egyik, hol a másik jelenik meg, ki csak rákérdez, minden rendben van-e, ki hoz valamit, ki fagereblyét, sorkihúzót kér kölcsön.
Szegénység? Erről beszélünk és panaszkodunk. Szerintem pénztelenség és munkátlanság. Ebédre menüt veszünk, mindenért a boltba szaladunk, kész dolgokért adjuk ki a sok forintot. Laci bácsi – bár nem kérdeztem – biztosan nagyon kevés forintot látott élete során, ami volt, azt osztotta be. Munkás élete során a semmiből hozott létre hasznos dolgokat ésszel, akarattal. Mai értelemben biztosan szegény volt, mégis máig igen gazdag: alkotó, tevékeny életére visszanézve büszkén sorolhatná, mi mindent épített. A saját kezünkkel létrehozott dolgok alapozzák meg önbecsülésünket, töltenek el tiszta örömmel, nem utolsó sorban segítenek „megélni”.
Isten áldását kérem a 88 éves Tűri László minden napjára, bütykös, agyondolgozott keze mutasson példát nekünk és gyermekeinknek: csak a lusta szegény!
A cikkünkben szereplő Tűri Laci bácsi fia, az augusztusban nyugdíjba vonult, ceglédi tanár és humán irodavezető Tűri László. Az írást olvasva az alábbiakkal reagált:
“Bizony az én drága édesapám az, akiről a riport szól. Köszönöm a dícsérő-méltató szép szavakat, Ő bizony megérdemli. Valamennyiünknek példát mutatott, és mutat ma is. Nagyon szeretjük is érte és büszkék vagyunk rá! Van egy történet a családban, amelyet szívesen elmesélek, mert a Papa ötletességét, kreativitását és határtalan szeretetét jellemzi:
A fiam óvodás lehetett, amikor elém állt és ezt mondta:
– Apa! Te ezermester vagy! De a Papa „tízezermester”!
Aztán amikor a fiam már majdnem mérnök volt, egyszer a Papa kérte meg, hogy segítsen neki, mert elakadt egy szerkezettel. A fiam megjavította az eszközt, mire a Papa – emlékezve az óvodás unokája mondására – így szólt:
– Hát Kisfiam, ha én „tízezermester” vagyok, akkor mostantól Te vagy a „százezermester”!
Mondanom sem kell, hogy minden unokája – bár már felnőttek – imádja őt.
Üdvözlettel: ifjú Tűri László”
