„Megélhetési szobrásznak vallom magam”

Miska bácsi nagyon meg volt elégedve velem, és rövid időn belül úgy gondolta, hogy az alberti egyházközség többet megérdemel, ezért elhatározta, hogy engem bizony ide letelepít.  Az érmeken és az evangélikus templomban található emléktáblákon kívül a templommal szemben lévő Kossuth szobrot is ő rendelte tőlem.
Szarvast három év után otthagytam, nem bírtam a vizuális nevelését a hallgatóknak. Amikor odakerültem, letettem az asztalra egy olyan nevelési tervet, ami jóval színvonalasabb volt, mint az előtte lévő, de sajnos rövid időn belül kiderült, hogy én állítólag művészi szinten akarom tanítani a rajzot, így feszültségek keletkeztek. Mondhatnám, nem sikerült az önmegvalósításom… Később pszichológiát is tanítottam, de egy családi tragédia, feleségem halála miatt az is abbamaradt. Ezek után költöztem végül Albertirsára, aminek idestova már tizenegy éve. Nagyon jól be tudtam itt rendezkedni, gyermekem és unokáim gyakran meglátogatnak.
– Itt a városban mindenki ismeri a nevét, de az országos munkájáról keveset tudnak. Mesélne erről?
– Megközelítőleg 40 köztéri munkám van szerte az országban, dombormű, köztéri emléktábla vagy szobor. Budapesten a Szabadság tér egyik sarkába egy domborművet készítettem, ami egy fülkeszerű kőépítménybe lett beépítve. Sok iskolának csináltam névadó táblát bronzból, valamint számos sporttal kapcsolatos emlékművet készítettem.
Keszthelyen a kórház mellett, az alapító tiszteletére áll egy emlékművem. Ha a Balaton körül végigmegyünk, arra egy egész szoborparkot lehet megtekinteni. Pécsváradon csináltam egy nonfiguratív konstrukciót és nem oda tették, ahova megbeszéltük, hanem egy sokkal jobb helyre, ahol a domboldalból rálátni a szoborra. Ám ott főleg idősek élnek és nekik furcsa ez a fél hegedűből és egyebekből összeállított szobor. Eredetileg tölgyfa színű volt ez a faragvány, de később minden részét lefestettük más színre és akkor már jobban tetszett az embereknek.
Itt a környéken még Dánszentmiklóson van számos munkám, szinte több is, mint Albertirsán.  Cegléden köztéri művem nincsen még, de van egy plakett, amit a gimnáziumnak készítettem.
– Mindig szobrász akart lenni?
– Eredetileg sportpszichológus végzettségem van. Képzőművészeti szakközépiskolába jártam, de a művészeti egyetemet csak harminchat éves koromban fejeztem be. Addigra már minden Lenin és Sztálin szobrot megcsináltak, rengeteg szobrász volt, akinek nem volt munkája, ezért kezdtem a nagy szobrászok által lenézett éremkészítéssel foglalkozni. Nekem nagyon bejött és jelen pillanatban is ez a fő tevékenységem. Az érmeim 90%-át  megrendelésre csináltam, el lehet mondani, hogy nagyon szerencsés vagyok. A munkáim csak töredéke úgynevezett „szerelemérem.” Például amiről gyerekkoromban álmodtam, azt megcsináltam. Ez egyrészt dicsekvés, másrészt lehet, hogy lustaság, de én úgy gondolom, hogy a megrendelt érmek is tükrözik a művészi értékeket.
– Milyen lehetőségei vannak egy képzőművésznek ma Magyarországon? Érdemes ebbe belevágni?
– Régen a Képzőművészeti Lektorátus volt ég és föld ura, köztérre csak az állíthatott ki, akinek megfelelt a munkája, ma már bárki bármit kiállíthat, ha van rá pénz. Az viszont nincs. Régebben benne voltam a művészeti véráramban, de mostanra eljutottam odáig, hogy még a szobrokat csináló kollegák neve hallatán sem tudom, hogy kiről van szó. Nem tartom figyelemmel, hogy ki végez a főiskolán, és azt sem tudom, hogy vajon miből élnek? Kinek van szüksége szobrászatra? Vagy festészetre? Nagyon sok galéria van, és megpróbálnak felfuttatni művészeket, de nekik sincs pénzük, jobbára a két-háromszáz évvel ezelőtti képek árveréseiből élnek. Modernekből csinálnak kiállításokat, de hogy itt vesz-e valaki műveket, nem tudom. Tehát a művészeti irányt senkinek nem ajánlom, a saját gyermekemnek se javasoltam ezt a szakmát. Kivétel a zeneművészet, mert nagyon nagy a kereslet a magyar zenészekre külföldön.
– Tanítja is a szobrászatot?
– Néhányan a tanítványaimnak vallják magukat. Nagyon büszke vagyok Mezősi Arankára, akit nem tanítani, de pofozgatni kellett, hogy az ő fantasztikus fafaragó tevékenységét művészi szintre fejlessze. Rábeszéltem, hogy a pécsi egyetem szobrász szakára iratkozzon be, és nagyon jó szobrász lett belőle. Sárközi Erzsébet festőművésznő rám uszított annak idején egy szimpatikus kis kölyköt, hogy felvételire készítsem fel. Nem igazán vállalok magántanítványokat… De nagyon szeretek együtt dolgozni másokkal, a művésztelepeken, ahova hívnak általában én vagyok a rangidős, például Nagyatádon, Villányban vagy Pécsváradon.
– Melyikre művére a legbüszkébb?
– Természetesen az alberirsai Szent István szoborra, mert itt nincs se Eiffel torony, se egy komolyabb víztorony, amire emlékeznek az emberek. Nagyon jól esett, amikor képeslapokon és az újságok címlapján ez a szobor jelent meg. Azt gondolom, hogy tényleg méltón képvisel engem és a várost is. A legismertebb munkám pedig a nyolcvanas évek középétől kiosztásra került Spéter Erzsébet-díj, melyet a magyar művészek megsegítésére hoztak létre. Nagyon büszke vagyok még a Magyar Köztársaság Jó Tanuló Jó Sportoló-díjára is, amely egy kinyitható kétrészes plakett.
– Hogyan kell elképzelni azt a folyamatot, amikor egy ilyen érem létrejön?
– Amikor felkeres valaki, hogy plakettet szeretne, például egy település, akkor először megkérdezem, hogy „Mitek van? erre például azt válaszolják például, hogy „Egy műemlék templomunk.” Akkor ezt a templomot én az éremre ráteszem. A tervezés úgy megy, hogy a gipsz mintában megcsinálom a tervet, de mutatok mellé bronz tervet is, mert aki még nem látott ilyet, nehezen tudja elképzelni, hogy az a fehér vacak, hogy lesz majd később szép alakú. Ha meg vannak elégedve, akkor elkészítem a végleges munkát.
– A sport még mindig aktív szerepet játszik az életében?
– Rendszeres balatonátúszó vagyok, huszonvalahány éve. Fiatal koromban sokat és versenyszerűen úsztam. Tíz évvel ezelőttig minden évben sikerült, de akkor eldöntöttem, hogy csak jubileumokon fogok belevágni. Idén a legkisebb unokámmal együtt tettük ezt meg. Mercike, aki tizenhat éves, az öt és fél kilométert egy szó nélkül átúszta. Amikor sétáltunk kifele, a testvérei már vártak minket térdig a vízben. Kaptam tőlük egy textil érmet, amit ők készítettek a nagypapának.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Kiállításokkal nem igazán jelentkezem, utoljára tavaly ősszel volt Pesten egy kisebb galériában tárlatom. Régebben szerettem kiállítani, de már inkább visszavonultam. Van egy szobrom Felvidéken, ami félbemaradt, azt szeretném befejezni. A legfontosabb pedig, hogy az alberti evangélikus iskola nemsokára felveszi Roszík Mihály nevét és erre az alkalomra készítek egy szobrot a névadóról. Ki van már nagyolva, ősszel fogom készre faragni. Nem vagyok egy dühöngő művész, inkább megélhetési szobrásznak vallom magam. A műhelyemben szívesen reszelgetek régi érmeket, előveszek húsz- harminc éves formákat és alakítgatok rajta. Végeredményben el lehet mondani, hogy boldog nyugdíjas életet élek.

Videóinterjú a művésszel itt…