Természetesen hinni kell valamiben, lehet hinni Istenben, rengeteg embernek, ez a hit ad lelki nyugalmat. De ha megkérdeznénk a többséget, hogy hisznek-e önmagukban, tudják-e irányítani a saját sorsukat, van-e önbizalmuk, tudnak-e önállóan dönteni szellemi és pénzügyi kérdésekben is, akkor nem hiszem, hogy mindenki bátran kijelentené, hogy: igen!
Kérdezem én, hogy hihetnénk feltétel nélkül egy természetfeletti alakban, mikor saját magunkban sem tudunk? Ha valóban létezik az oly sokat emlegetett Isten, akkor miért van minden reklámban, hogy adjuk adónk 1 % át a szegény, éhező, haldokló gyerekeknek? Hogyan engedheti meg az emberi természet azt, hogy ártatlan gyerekek nélkülözzenek, erőszakolják meg őket, vagy éppen a saját anyja/apja ölje meg? Hol van az Istenünk, mikor egy szeretett családtagunk, kedves ismerősünk szenved, haldoklik? Miért kell, hogy igaz legyen az a mondás, hogy mindig a jó emberekkel történik rossz?
Egész életünkben robotolunk, a legtöbbünk éhbérért, minden nap ugyanazt csinálja, se időnk, se anyagi kapacitásunk nincs a kikapcsolódásra, maradandó boldogságérzetre. Ezt érdemeljük? Ennyi az élet? Monoton munka és kész?
Mind hordozzuk a saját keresztünket, mind mártírok vagyunk valamilyen formában, s mind feláldozzuk az életünket másokért, úgy ahogyan a nagyszüleink a szüleinkért, a szüleink értünk, s ahogyan majd mi is feláldozunk mindent a gyermekeink esetleges szebb jövőjéért. Mindannyiunk célja egy boldogabb jövő, ennyi a reményünk, amibe kapaszkodhatunk napról napra.
Én hiszek abban, hogy létezik igazság valahol a földön, hiszek abban, hogy a rosszak majd egyszer tényleg bűnhődni fognak, a jók pedig boldogan élni, hiszek a családokban, akik egymásért bármire képesek és hiszem, hogy egyszer én is egy magabiztos ember lehetek.
Amint nem érezzük az iszonyú terheket, amit nap, mint nap kénytelenek vagyunk cipelni, amint egészségesek lesznek és meggyógyulnak a szeretteink, akkor talán a nem Istenben hívők is hinni kezdenek magukban, s majd egy idő után Istenben is.
Fehér Dóra
– VÁLASZ –
Amit “hit” címmel az előző oldalon olvashatunk, az nagyon emberi írás. Minden megállapítását, írója szívét könnyek és remények, kétségek és bizonyosság utáni vágy diktálta. Tiszteletreméltóan emberi.
“Van-e Isten?” – kérdi. Nincs ember, aki e kérdést elnémíthatná lelkében. Évezredek óta más és más a felelet. Végső soron: van! vagy nincs! Az állításról és a tagadásról megállapítható, hogy soha még ember nem volt, aki észérvekkel, tapasztalati úton bizonyította volna Isten létét. Tagadása sem ésszel, sem bármiféle tapasztalattal nem támasztható alá. Ha nyilvánvaló lenne előttünk Isten létezése, valószínű mindenki istenhívő lenne. Ha az lenne nyilvánvaló, hogy nincs, akkor aligha találnánk istenhívőket.
Mi hívők mégis valljuk: Isten van! Ám egészen más a létezési módja, mint a mienk, vagy bármely dologé. A világból következtetünk létére. Létezik a világmindenség, de lehetne, hogy ne legyen. Akkor honnan és miért? Léte okot követel. A létezés esetlegességéből, változásaiból, a világ rendjéből és szépségéből kiindulva ismerhetjük meg, mint alkotót. “Mert ami benne láthatatlan, örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk.” (Róm 1,20) Szent Ágoston meglátása: “Kérdezz rá a tenger szépségére, faggasd a táguló és szétterjedő levegő szépségét, kérdezd az ég szépségét… Ők mind válaszolnak neked: Lásd szépek vagyunk. Szépségük hitvallást hordoz…Ki alkotta őket, ha nem az, aki maga a Szépség és nincs alávetve változásnak.”
Tudom, van olyan elmélet, amely szerint az anyag önmagától “örökké” van, törvényeivel együtt. Ennek elfogadása nem kisebb hit, mint az istenhívők hite.
……
Az istenkérdés mélyen összefügg a szenvedés, a halál tapasztalatával. “Ha van Isten – honnan a rossz?” A kérdés megválaszolhatatlan csupán eszünkkel, sőt szívünket kételkedés szorongatja. Még a mélyen hívő emberekét is. Ártatlanok szenvedése, haldoklók gyötrelme, fájdalmak sírása, maga a halál. Úgy tűnik előttünk, mintha a tökéletes Isten világunkat tökéletlennek teremtette.
Ez az érem egyik oldala. A másik, amit évekkel ezelőtt fogalmaztam meg magamnak: “Ha minden jaj tagadja Istent, akkor minden mosoly az arcon, öröm a szívben Istent bizonyítja.” Vagyis ne egyoldalúan nézzük az életet. Ha szőnyeget vásárolunk, nem a fonákja alapján értékeljük, hanem a színén. Reményik Sándor költő csodálatos hasonlata az, hogy most mi életünk fonákját ismerhetjük meg, színét majd az Isten színe látásában. De addig?!
Természetes ésszel tehát nincs válasz, de maga Isten sietett teremtményeihez, amikor emberré lett, “hogy megtanuljon sírni”. Jézus Krisztus valóságos emberként megtapasztalta a fáradtságot, szomorúságot, a gyászt, kínzások fájdalmát, a haldoklás gyötrelmét, végül a kereszten a halált. Jézus szenvedéstörténetében Isten szenvedése nyilvánult meg. Isten isteni tökéletességében nem tud szenvedni, de Isten képes együttszenvedni minden szenvedő emberrel. Jelen volt és van a betegágyaknál, a haldoklóknál, a természeti katasztrófáknál. A fogolytáborokban, Recsken és Auschwitzban, ahol együtt imádkozták a Sema Israelt és a Miatyánkot.
A szenvedésből kiáltó istenkérdésre nincs elméleti, metafizikai válasz. Az istenhívő “hallja, érzi, hiszi” a misztikus választ: Isten egy velünk a szenvedésben. Sziénai Szent Katalin fájdalmai közepette így kiáltott: “Istenem, hol voltál, amikor szívem sötétségben és a halál árnyékában volt?” Ezt a választ hallotta: “Leányom, hát nem érezted? A szívedben voltam.”
…….
Koromnál fogva elmondhatom, könnyű volt nemzedékemnek hinni. Család, iskola, társadalmi közmeggyőződés valamiképpen összhangban volt a hittel. A magától értetődő Istenben hittünk. – Az egyes embert ma istennélküliség veszi körül. Világnézetek, hitek, elképesztő információözön, és mindez nehézzé teszi értékes világkép kialakulását. Az egyént nem segíti, támogatja szokás, hagyomány. Egyedül kell megvívnia benső világának kialakulását és szabadon dönteni a nem magától értetődő Isten hite mellett.
Föltétlen meg kell említenem, hogy keresztény hitünk – a világvallásokhoz hasonlóan – Isten imádása és szolgálata mellett hisz az örök életben. Hitünknek ez a jelentős ténye sok-sok kérdésre ad, adhat választ. Még arra is, hogy mennyit dolgozunk 70-80 életévünk alatt, és másokért, és csak ennyi az élet? Ó nem ennyi. Vagy éppen ennyi, hiszen ez már kezdete a halhatatlan sorsunknak. Nevünk föl van jegyezve az égben, helyünk elkészítve a mennyben….
Helyes az a megállapítása is a “hit” írójának, hogy sok-sok embernek nincs önértékelése, hiábavalónak tűnnek napjai, munkája. Meggyőződésem, az istenhit, amely áthatja a hívőt, “felemeli”, erőt, reményt ad. Sőt, mély meggyőződésem, akit áthat a remény, hogy az igazság végül győz, ebben a reményben ott rejtőzködik a hit a jóság uralmában és ekkor már a szeretet kivirágzik a szívben. Szeretet, amely még a fájdalommal vajúdó életet is át tudja ölelni, és ő nem hiába várja azt, akit most nemes kételkedéssel keres…
Mácz István
