Tűnődések a temetőben

+++
A halál pont: véget ért valami. A halál kérdőjel: mi történik utána? A halál felkiáltójel: ép ésszel felfoghatatlan a “semmi”, akkor inkább az ugyancsak felfoghatatlan “örök”.
+++
Ha életünknek nincs értelme, miért félünk meghalni? Ha pedig van, akkor halálunk sem hiábavaló.
+++
A Föld most már rokon nekem… Nemcsak tudom, érzem is, lassan én következem. Odamegy lelkem, ahol Isten vár. A földben pedig Édesapám ölel.
+++
Miért sebzett a haláltól minden élet? Mert a halálban ránk virrad egy új kezdet. “Minden kezdetben ott a vég. Minden végben egy új kezdet.” (Eliot)
+++
Csak az ember tudja az élőlények közül, hogy meghal. Csak az ember képes hinni, hogy örökké él. Halhatatlanságunk hitbeli tudásának, ősmegérzésének ára van. A halálfélelem. – Megéri!!!
+++
Múltunk koporsójából életünk minden pillanatában jövőnk bölcsőjébe kell átlépnünk. Emberi sors. Elkerülhetetlen. Ugrás a halál mulandó múltunkból Isten ajándékozta örök jövőnkbe.
+++
Ki nem őrzi haldoklók utoljára elmondott szavait emlékezetében?  “Elrontottam az életem…” “Úgy szeretnék még egy kicsit élni…” ” Félek, nagyon félek…” – Németh László India hőséről, szentjéről írott drámájában olvasom, hogy amikor Gandhit eltalálta a gyilkos golyó, összerogy és csak ennyit mond: Isten.  –  Vajon én ( és aki olvassa most e sorokat ), vajon mit mondok, mondanak abban a borzalmas nagyszerű pillanatban, amikor elénk tűnik a Végtelenség?
+++
Mély csöndben állok szeretteim sírja mellett. Mit érzek? Leginkább azt, amit Ernesto Cardenal költő fogalmazott meg barátja halálakor: “Itt vagy és mindenütt. /  Éppoly könnyű találkozni veled /  mint Istennel  /  ( vagy éppoly nehéz. )”
+++
Halottak estjén a gyertyalángok, tűztakaró a temetőn, sírokra hulló csillagfény. Élők holtakat siratnak, holtak élőkre várnak. – Ó ne várjanak hiába…
+++
Mindenszentek Ünnepe: imádlak szentjeid arcán áttündöklő Isten!