– Úgy néz ki, mint egy szabadnapos Mikulás! – kötekedett vele tréfásan a kis tanítónő, aki osztályával az iskola Márton-napi műsoros estjére készült. A gyerekek éppen befejezték a táncos produkció gyakorlását. Hangos zsivajjal, lökdösődve-dobogva vonultak le a színpadról.
– Fékezzétek magatokat, mielőtt valamelyikőtök a nyakát szegi! – csattant meglepő erővel a vékony fiatal nő szopránja, majd közelre hajolva szelídre halkult: – Igaz is, Kornél: elvállalná a mikulásságot nálunk, ha eljön az ideje? Hiszen harmadikosok csak, és hiába olyan nagy vagányok, igazából még mindig csodaváró apróságok…
Élete rováspálcáján Kornél már öt X-et vésett elé annak a hajdani esztendőnek, amikor egy utcabeli siheder felvilágosította: nem létezik Mikulás, a fényesre kefélt cipőbe csempészett ajándék, meg az elmaradhatatlan virgács a szülők műve. Kócos, buksi fejében derengett a kíméletlen sejtelem, ám az elméje pőre igazságot követelt.
– Nem fekszem le addig éjjel, – fogadkozott édesanyjának – míg meg nem érkezik! Találkozni akarok vele!
Azon a télen – először és utoljára – szegényes házikójuk ajtaján tényleg zörgetett a Mikulás. Rekedt, mélyre torzított „szomszéd Manci néni”-hangon beszélt, szakálla vattatekercs tépett darabjának tűnt. Bíborpalást helyett avítt fehérségű lepedőbe burkolózott, s az ormótlan parasztcsizma orrán pont olyan fejelés (1) virított, mint az átellenben lakó Farkas bácsién… Megmaradt a kétely (sőt, erősödött a hitetlenség), mégis valami didergő áhítat maradt utána a földes padlójú szobában, varázslatos titok lebegett a csizmatalpról leolvadt hólé tócsái felett. A kép kitörölhetetlen élességgel tolult elő emlékei közül, és érezte, ahogyan egész lényét betölti az újraélt érzés.
– Rendben van, Boglárka. Megteszem, de azt kérem, ne reklámozzon senki másnak! –
*
Egy iskolai szertárban öltötte magára a hosszú, piros köntöst. A bojtos sapka alól dús hullámokban omlott le az arcát takaró bajusz és szakáll, csak a szeme látszott ki selymes, hófehér álcája mögül. Készülődése közben a tanítónő gyorsan felsorolta a tennivalókat: – Itt vannak a gyerekek levelei, a nevükkel: bennük a kérések, az ígéretek. Egyenként szólítsa ki őket, s adja a kezükbe a lapot, hadd olvassák fel a saját írásukat! Néhány közülük verset mond, vagy énekelni fog. Az igyekvőket dicsérje meg, a lusták, trehányak pedig intő szavakat érdemelnek! De azért azoknak is adja oda az ajándékcsomagot, mielőtt a helyükre mennek…
– Mikulás, Mikulás, kedves Mikulás… – csilingelt a sok fényes hangocska, amíg tömött zsákját vonszolva, öregesen ballagott a számára kikészített székhez. Megköszönte a meleg fogadtatást, néhány tréfás szóval mesélt arról, milyen nehéz manapság parkolóhelyet találni a rénszarvasok-húzta szánnak – meg a Krampuszról, aki szerint ebben az osztályban nincs rossz gyerek, ezért otthon is maradt… A padok felett előrehajló gyerekek arcán lángolt az izgatott várakozás pírja.
Neve hallatán kövérkés fiú sietett ki elsőnek, lámpalázas hadarással fogott bele: – Kedves Mikulás! Fodor Máté vagyok, a saját versemmel szeretnélek köszönteni.
Meglepően jól sikerült kis költeményt szavalt el, s őszinte méltatást kapott az édességcsomag mellé. Az utána következő kislány hegedűn játszott egy rövid dalocskát. Időnként reszelősen, hamisan nyekergett a vonó, mégis szívhez szólóan bájos volt a dallam – az adni akarás tiszta szándéka tette azzá. A Mikulás buzdítására az egész osztály megtapsolta. Egymás után hangzottak el a felolvasott vágyak, fogadkozások: Korcsolya, játékszoftver, terhes Barbi, könyv, peonza(2)… Jó leszek, nem verekszem, többet tanulok, szebben beszélek…
Mintha csalánmezőbe kanyarodott volna az események gyalogútja, az osztály rosszcsontjai, a „kemény fiúk” álltak ki nyeglén a szólításra.
– Helló, Miki! Kér-ek sok cso-kit! Ésmég többcso-kit kér-ek, akkor jó leszek! – fejezte be diadalmas vigyorral egyikük a rosszul tagolt silabizálást. Társa ugyanilyen nehézkesen döcögte: – Szia, Miki! Én nemhi-szem, hogy lét-ezel. Hamég… – megrázta a fejét – ha mégis vagy, hoz-zálne-kem… – és itt egy véget nem érő felsorolásba fogott. Bődi Kornélt őszintén bosszantotta pökhendi, kihívó viselkedésük, de visszafogta az indulatait.
– Szóval üzletelni akartok, csokiért adnátok jóságot… – bólogatott elgondolkodva. – Csakhogy én nem alkuszom veletek, de nem is adok ajándékot: ti ketten dolgozni fogtok nekem! Nem jött velem a Krampusz, hát majd ti helyettesítitek! A csomagotokat fizetségül kapjátok meg, legvégül. Álljatok ide mellém!
Helyeslő suttogás szellője támadt a padsorok felől. A vásott kölykök szeppenten hajtották végre az utasítást, s megjuhászodva tébláboltak a tábla előtt.
Szőke lenhajú, kicsiny lányka lépett eléje (a nevére később sem emlékezett, bárhogyan törte a fejét). Áttetszően kecses ujjacskái között gyűrögette az összehajtott levelet. Bele sem tekintett, úgy szárnyalt fel vékony hangja: – Én csak azt kérem, hogy gyógyuljon meg az anyukám. Karácsonyra sem kérek mást…
Ibolyakék pillantása várakozóan kapaszkodott a Mikulás tekintetébe.
Kornél szemüvege homályossá vált a bodor szakáll mögé rejtőzött könnyek párájától. Csalónak érezte magát: szerepe szerint csodás tettekre volna képes – a valóságban azt sem tudja, hogy segítő képesség híján mit mondhat biztatóan a gyermeknek…
– Bizonyosságot akarsz, ugye? – kérdezte tőle halkan. – Nem ígérhetek semmit, hiszen tudod: Szent Miklós nem varázsló volt, csupán egy jó szándékú, segítőkész püspök. Válaszra vársz? A válasz a szívünkben van – az, ahogyan érzünk … És a te szereteted a legdrágább gyógyszerrel ér fel édesanyád számára!
Úgy rémlett neki, sikerült valahogyan a lista végéig elvergődni anélkül, hogy az utolsó néhány nebuló megérezte volna fokozódó lehangoltságát. Boglárka legalábbis – miközben kikísérte a kapuig – áradozva magasztalta, mennyire hiteles alakítást nyújtott.
– Hát igen, ez csak alakítás… – legyintett fásultan Bődi Kornél elköszönéskor, majd hazafelé indult a hópihék örvénylő kavargásában.
*
Gyötrelmes lassúsággal múlott az adventi időszak. Egymást érték az év végi rendezvények, de a sok fárasztó elfoglaltság sem törölte ki emlékezetéből a kislányt. Nem múlt el nap – tán még óra sem – anélkül, hogy ne morfondírozott volna róla. Kínjában a Teremtő ellen lázadozott: – Miféle kegyetlen égi hatalom hagyja ezt az ártatlan teremtést anyja egészségéért koldulni, önzetlenül lemondva ajándékról, édességről? Semmirekellő szent ez a Miklós is! Magamfajta, tehetetlen madárijesztők alakoskodnak a maskarájába bújva…
Bizonyosság… Igen, ezt a szót használta Mikulásként, és most rádöbbent, hogy tulajdonképpen ő is szomjazza a mindent eldöntő feleletet – bár fogalma sem volt, honnan reméli a hírt. Meg aztán, milyen alapon kutakodhatna mások életében? Mi jogosíthatná fel a kíváncsiskodásra, ha nem képes segíteni? Egyébként pedig lehet, hogy jobban is jár, ha nem tud semmit…
Advent negyedik vasárnapján az egyházi iskola diákjai szerepeltek a Művelődési Házban. „Az Emberfia születése” című karácsonyi játékot adták elő, sok szereplővel. Ötletes jelmezeik voltak. A kifordított kucsmás, subás pásztoroknak, és a díszes öltözékű napkeleti bölcseknek egy ragyogó betlehemi csillag mutatta a barlangistállóhoz vezető utat. Arcát nyílsugarú arany maszk takarta, apró termetén fényes, redőzött lepel lobogott, mint az üstökös csóvája.
Az előadás végén a közönség szűnni nem akaró tapssal és harsogó ovációval ünnepelte a művészpalántákat. Felgyulladtak a fények, a gyerekek kezdtek leóvatoskodni a meredek oldallépcsőn. A gondnok odasietett, nehogy baleset történjen a nagy tülekedésben. Éppen a betlehemi csillagot alakító csöppség került sorra. Már nem viselte a ragyogó álarcot. Hóna alatt fogva leemelte, s amikor a szemük találkozott, rádöbbent: őt tartja a kezében, kinek a sorsa miatt annyit töprengett az elmúlt hetekben! A kislány tekintete fürkészőn kutatta az arcát. Kornél száján már-már kibukott a kérdés, de időben észbekapott, így másra terelte a szót: – Nagyon ügyesen szerepeltél!
Lehajolva talpára állította, a kis szöszke azonban nem engedte el a vállát. Közelre húzódzkodott, és forró párával susogta a fülébe: – Megismertelek ám! Képzeld, anya meggyógyul! Azt mondták neki, hogy most már minden lelete negatív. De a negatív, az a jó, tudod?
Kisurrant a karjai közül, s keresztülfurakodott a felnőttek derékmagas világán egy asszony felé, aki gyönyörködő mosollyal várt rá. Bődi Kornél hosszan nézett utánuk, míg a tömeg hullámzó függönye végképp eltakarta őket.
– Köszönöm… – sóhajtotta. Lelkében melengető, puha fészket rakott a bizonyosság öröme.
(1) nagy területet fedő javítás, folt
(2) pörgettyűs játék