Érdekes lenne embereket megkérdezni, milyen telekre emlékeznek vissza, minden megszépült-e náluk, vagy a nélkülözések keserűsége tovább rontotta az emlékeket. Szomszédom meséli, hogy Bercelen próbáltak a „nagy természetátalakítók” cukornádat termelni, vagy éppen gumipitypangot. Mástól tudom, hogy Kecskéscsárda nemcsak aprómagot termelt, hanem gyapotot is. Ehhez képest a ’70-es években a Kossuth MgTSz virágzó len táblája, kéksége látványnak sem volt utolsó. Volt sok-sok eperfa az Ugyerban, a Selyemkert meg adta bőséggel az eperlombot a selyemlepke hernyóinak az ’50-es években.
E sorok semmiképpen sem akarják idillivé átfesteni a múltat, de a mostani hó sem teheti feketévé a friss emlékeinket, szemben a múlttal. Pedig 1818-ban, pörgetve a régi annaleseket – a történeti-ökológus rábukkan a barna hóra, s a vele járó éhínségre, amelyet távoli vulkánkitörés pernyéje okozott.
Most egészen másról van szó. Még rövid múltú a szcenárió, de valami változni látszik. 1953-ban is csak májusban jöttek borzalmas esők, amitől szinte úszott az ország, de 1956-ban a dunai jegesár ugyancsak kitörölhetetlen élmény marad. Mint 1954. esztendő január végén hatalmas égzengések közepette eleredt a hó, s ugyancsak különös az a 2013. januári jelenség, mikoris egyetlen hatalmas villámlás és dörgés, majd szakadni kezdett a hó. Vagyis ha rászánja az ember az időt, igen sokszor extrém időjárási helyzet keserítette-keseríti meg életünket.
December 8-13. között pl. nagyon hideg volt, de utána való hetek inkább a labilitást mutatták, nem az egyértelmű trendet. Későbbiekben megnőtt a bizakodásunk, talán nem lesz nagy tél – gondolat formájában. A tölgymakkból sem lehetett igazán jósolni, inkább a balkáni gerlék aktivitása, meg hogy az idén a fekete rigók nem mentek el az Adria mellékére, tulajdonképpen jót jeleztek.
Ezzel nem is volt probléma, csak amivel régebben nem számolhattunk, most szüksége lett: hogy rendkívül sok és változó halmazállapotú csapadék érkezett fölénk. Ritka jelenség, hogy a föld nem is igazán fagyos és a Gerje-patak medre mégis teleszaladt. Holott már a 8-9. havazási szakaszban vagyunk. Így most már tényleg elmondható, hogy míg tavaly esernyő, az idén hógolyó eladással nem volt érdemes foglalkozni. Miközben azért előfordultak nagyon hideg napok is, így február 12-én vagy március 17-én is mínusz 11 fok alatt volt a radiációs minimum – ez a talaj színén mért érték volt, nem mondható mostani telünk nagyon hidegnek.
És amikor előveszi az ember az összesítőket, kiderül, decemberben 44, januárban 54, februárban 86 és március utolsó hetéig 84 mm csapadék összletet mértek Cegléden. Ennek közel a 40 %-a hóként érkezett, de mert a havazások után felmelegedés is volt, a nagy víztömeg nem különösebben tudta a múlt évi deficitet pótolni. Próbál a krónikás ilyenkor pontosan fogalmazni, hát hófúvás esetleges hatásával nem számolva, mintegy 100 cm-es hóréteg borult ránk, ha minden hóesési hullám után megmaradt volna a hótömeg.
A ’40-es évektől született emberek most nosztalgiázhatnak, mert voltak cudar száraz és nagyon hideg telek, s bizony a búza meg is sínylette azt, pedig sokszor a gazdák szabotázsának próbálták beállítani a politikusok a gyenge termést. Ilyesmi volt akkor is, most is. Épp a szeszélyes időjárás hívja fel arra a figyelmet, hogy nem szabad végletekig egyetlen ágazatra, növényfajra, állatfajra szűkíteni a tevékenységet. A fajta-és művelésbeli sokféleség, a biodiverzitás épp azt üzeni, hogy a sokféle tevékenység együtt nem zavart és kuszaságot, hanem biztonságot teremt. Március 21-én mért mínusz 12 fok pedig még mindig óvatosságra int, mert a globális változás iránya most sem világos, de sajnos, ebbe a folyamatba az emberiség is bele tud „kavarni”.
ESDÉ
Fotó: Takács Tamás