A török hódoltság végét jelentő Buda visszavétele után (1686) a klarissza apácák is visszatértek Óbudára, – „hajdani birtokaik után néztek”, s igyekeztek visszavenni azokat. Cegléden is ezt tették III. Károly 1714-ben kiadott oklevele alapján. Az elnéptelenedett városba az apácák jobbágyokat és szabad polgárokat kezdtek telepíteni 1743 körül Szalmaister Miklós intéző irányításával. Cegléd vallási térképe ezután arányaiban is visszafordíthatatlanul megváltozott. – Pedig kezdetben a város katolikusainak pasztorációját Abonyból végezték, majd egy kecskeméti ferences, Berkai Dániel járt Ceglédre misézni – előbb a szabad ég alatt – tehát amit annyira sérelmeztek a reformátusok a perben, „a másik fél” ugyancsak megélte ezt az élményt, de később az apácák a mai plébánia helyén építettek egy szükségkápolnát.
A katolikus hitélet élénkítése érdekében a klarisszák folyamodtak a püspöknél önálló plébánia felállításért, hozzá a plébánosi és kántor javadalmakat biztosítva. Gróf Althann Mihály Károly váci püspök 1746-ban elrendelte a ceglédi plébánia újbóli felállítását, és élére Botka István volt berinkei plébánost diszponálta. Ezzel még a feszültség nem oldódott fel a két felekezet között. Ugyanis a Resolutio Carolina alapján a régi templomuk visszaszerzéséért az apácák a Helytartótanácshoz fordultak jogorvoslatért.
Ott 1752-ben el is rendelték Pest vármegyénél a vizsgálatokat a templom eredetének megállapítására. A vármegye bizottságot küldött Ceglédre, de ezt a bizottságot a templomba be sem engedték, a bizottság dolgavégezetlenül visszatért Pestre s az esetről jelentést tett Bécsbe. A reformátusok érezhették, hogy hibáztak, másik vizsgálat elrendelését kérték, mert féltek a retorzióktól. A Helytartótanács nagyvonalúan elnézte ezt az incidenst, s a vármegye 1752. szeptember 22-én az alispán vezetésével alapos szemlét tartott a templomban, megtalálták a régi oltár maradványait, a sekrestyében pedig a régi Szt. Anna kápolnát ismerték fel s így megállapították, hogy a templom hajdan a katolikusoké volt. Közben még az a buta incidens is lejátszódott, hogy a pásztói kántor-tanító, mikor a templom harangjait nézte meg a toronyban, kellemetlen inzultus érte: a református hívek “kisegítették” a templomkerítésen túlra. Mindezt természetesen – okkal – a katolikusok fel tudták használni a perben.
A Helytartótanács 1753. február 1-én meghozta végső döntését, mely szerint a templomot a katolikusok részére át kell adni „tartozékaival együtt”. Elrendelték egy új, reformátusoknak szolgáló templom építését, a hozzá való terület biztosításával. Ezt a teljes határozatot a vármegye az alispán vezetésével 1753. március 27-én végrehajtották. A templom előtt a Városi Tanács tagjai, katolikus és református hívek jelenlétében a templomgondnok az alispánnak átadta a templom kulcsait, aki azt Botka István plébánosnak nyújtotta. Bevonult a küldöttség a templomba, a reformátusok az egyik harangot és néhány általuk beépített tárgyat a templomból megkaptak.
A visszavétel után a katolikus egyház céljaira belsőleg átalakították a templombelsőt, benne négy oltárt állítottak fel. 1753. május 3-án Márthony Pál kanonok szentelte újra a templomot, s megtartva benne az első istentiszteletet. Az események tovább peregtek mindkét közösségben, ez mind része lesz a már említett kiadványnak. S az, hogy a krónikás a pereskedés sok-sok momentumában nem volt képes felismerni a szentpáli szeretetnek még a szikráját sem, azt nem e sorok írójának a vaksága okozza.
1. kép A Szt. Kereszt-templom és Ref. Nagytemplom – békességben – 2. kép Lantos Györgyi: Városalapítók szobra (1989)
