1993-ban indult el újból a nyolcosztályos képzési forma. Az első osztály főnökének igazgató úr őt kérte fel. Ez nagy megtiszteltetés volt, bizalom az iskolavezetéstől, és hatalmas felelősséget jelentett számára. Tükör volt az első nyolcosztályos osztály. Mindenki figyelte ezt az oktatási formát, sokan támogatták, de voltak kételkedők, voltak olyanok, akik a hibákat felnagyítva adták tovább. Az osztályfőnöknek döntő szerepe volt abban, hogy az első év után olyan jó visszhangja volt a képzési formának, hogy bőven lehetett válogatni a következő években az ide jelentkezők közül. Vitte diákjait kirándulni, rendezte az ismerkedési esteket, a játékos klub délutánokat. Mind a gyerekekkel, mind a szülőkkel rendkívül jó kapcsolatot tudott kialakítani. Tanítványai második anyaként tisztelték.
Kedves, mindenkivel barátságos, nyugalmat árasztó egyéniség volt. Külön figyelt a belépő új fiatal kollégákra. Őket támogatta, segített nekik a közösségbe való beilleszkedésbe. Önmagáról keveset beszélt. Ha kérdeztük elsősorban családjáról, két fiáról és férjéről mesélt. Igazi jó családanya volt.
Hirtelen jött a betegsége. Már 36-évesen tudta, hogy betegsége nagyon veszélyes. A férjén kívül páran tudtuk ezt, nem akarta sem a kollegáival, sem a tanítványaival, sem ismerőseivel ezt a gondját, problémáját megosztani. A betegség folyamatosan vette el erejét. 1999 őszétől már csak fél óraszámban tudott tanítni. Közben elvégezte az egyetemen az angol szakot. Senkinek sem szólt, nem kért kedvezményt.
A kezelések miatt sokszor komoly fizikai és lelki erő kellett ahhoz, hogy munkáját elvégezze. Ő ezt vállalta. 2009 tavaszán egyik beszélgetésünkkor közölte, hogy már nincs több ereje, így kénytelen volt befejezni a tanítást. Az iskolavezetés és a tantestület továbbra is a közösség tagjának tekintette. Ha tudott, részt vett az iskolai rendezvényeken, ha bírta, ott volt a tantestületi kirándulásokon. Férje a nehéz években példamutatóan segíttette feleségét. Erzsike sokszor mondta nekem négyszemközt,” tudod, ha nekem nem lenne olyan férjem, mint Laci, már régen meghaltam volna!”
Erzsiket szeptember 18-án a Református Nagytemplomban búcsúztatták. A gyászbeszédet szülőfalujának lelkésze mondta, az, aki édesapját és édesanyját is elkísérte utolsó útjára. A gyászoló gyülekezetben ott voltak a család tagjai, rokonok, a tanítványok, volt kollegái, ismerősei, és a debreceni diáktársakkal együtt megrendülve emlékeztünk Erzsikére.
Emléke mindannyiunkban tovább él.
dr. Kürti György ny. gimnáziumi igazgató
„Álmát az angyalok vigyázzák
Esti fuvalattal betakarják
Lágy zeneszóval ringatják
Oltalmukba befogadják.”