Idővel megfigyeléseinek pontossága, higgadt okfejtései nemcsak a főrendőrt, hanem a Népszava című lap szerkesztőit is meglepte; beszédmodora hangulatteremtő volt. Gyakran a folklór határára sodródott, számos elbeszélése a legjobb példa erre. Attól kezdve, hogy 1931-ben első írásai megjelentek a Népszavában, megnőtt az érdeklődés iránta. Itthon a Gondolat, Erdélyben a Korunk, de Zilahy Lajos is megjelentette őt a Magyarország című napilapban s a Híd című hetilapban.
Mikor első regénye, az Indul a bakterház 1943-ban, a háború kellős közepén megjelent, értő olvasó és kritika egyként minősítette, hogy nagyon egyéni hangú, jelentékeny író a szerzője. A II. világháború után irodalmi felemelkedése folytatódott, címek és díjak találták meg (József Attila-, és Kossuth-díj), de valahogy az a külső szemlélőnek a véleménye, hogy a politika nem tudta megrontani. A törteli levegő, a nagyon sok tapasztalat és a mélyszegénység kínzó közelsége nem tette önteltté az akkor már elismert Rideg Sándort.
Az írónak és a megfilmesített legnépszerűbb regényének az adott nemrég szomorú aktualitást, hogy Regős Bendegúz, alias Olvasztó Imre önként távozott az árnyékvilágunkból. Legyen neki könnyű a föld! – s minden olvasó embernek a nevében mondható, megköszönjük neki, hogy a kiváló színészek, szereposztás nem szeppentette meg, halhatatlanná tette szentmártonkátai fiúként a szerepét a filmben. Miközben akár meg is sirathatjuk Imrét, több olyan momentum van a regényben, amit már régebben is felvetettünk, de mára kifejezetten indokolt lett felidézni. Először is a regény helyszíne vitatható…
Sokszor az irodalomtörténészek az egyszerűbb megoldást keresik, pedig a „gyakoribb” és „sablonosabb” nem biztos, hogy a valóságot jelenti. Adott egy idilli vicinális vasút és annak bakterháza, ahol felettébb vidám és érdekes események zajlanak, amihez bizony mindegyik szereplő olyan, aki a törteli világban fellelhető volt. Talán még most is, ha lenne kisvasút…(Pedig a filmforgatás Szalkszentmártonban és az Ócsai Falumúzeum környezetében zajlott. Olvasztó Imrét azzal választották ki több ezer gyerek közül, hogy fenékbe merte rúgni a rendezőt!) A Mihályfy Sándor által megírt remek forgatókönyv és filmrendezés (1980) teljes mértékben a regény színvonalára emelkedett, s ennek a filmváltozatnak helye van a legjobb magyar filmek között. Ugyanúgy, mint a regény- és novellaírónak – és forgandó világunk még forgandóbb értékeivel, nincs semmi jelentősége az író politikai meggyőződésének.
Bizony a II. világháború idején megjelent Indul a bakterház c. regény – akárhány műve jelent is meg utána Rideg Sándornak, – megismételhetetlen nagy remekmű maradt, legalább úgy, mint ahogy ikonná vált Hemingway legendás kisregénye és öreg halásza, Santiago. Bendegúz fiam a filmszerep után felnőtt lett, élt és csalódott, majd e küzdelemben sem az idegrendszere, sem a humora nem volt elégséges, hogy győztes öregasszony-bolondító és gombócdobáló hős maradjon a hétköznapokban. Nincs tanulság nélküli halál, még akkor sem, ha azt a kétségbeesés hozta ki az emberből.
Ilyenkor jut az olvasó eszébe olyan epizód is, ami bizony csak a Gerje-patakra vonatkozhat. Csak az elnéző derű dolgozhat bennünk, amikor a messzi távolra nem megy el e vásott gyerek szentelt vízért, hanem a patak kristályvizébe (volt ilyen idő!) nyugodt szívvel meríti kannáját. Nem akarja kifigurázni Rideg a vallásos emberek érzését – sem a regény, sem a film. És a babonás néplélek finom kifestése tükörnek sem jó, bár ez a gondolkodás, jó eszköz a babonás hajlamok csökkentésére.
Elment nemrég Olvasztó Imre, fájdalmat és űrt hagyva olyanokban is, akik Rideg Sándorról csak annyit tudnak: ő írta a „Bakterházat”. Milyen jó lenne, ha a szegedi MÁV-telep rongyolódó roncstelepéről 2-3 kisvasúti vagont fel lehetne újítani, s lenne Rideg Sándor emlékhely, múzeum – talán Törtelen.
1. kép Bendegúz
2. kép Rideg Sándor
3. kép A kis Füstös
