– Bejött-e a várakozásod, sikerült-e elérned, amit szerettél volna?
– Tudtam, hogy külföldiként nagyon nehéz dolgom lesz, és mivel nincsenek otthon millióink, ezért először is munkát kell találnom. Elképesztően jó érzés volt 19 évesen, hogy a magam ura vagyok, saját magamat tartom el. De azért ez hatalmas felelősség is, ami hirtelen az ember vállára szakad, így én is sokat hibáztam. Ezért tavaly egy kisebb “kényszerpihenőre” haza is kellett mennem. Aztán újult erővel vissza Londonba, ahol egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy városba tartok, aminek a nevét sem tudtam jól kiejteni. Ott aztán a második napon az egyik helyi színház szerepet ajánlott, egyetlen külföldiként a cast-ba. Csodálatos időszak volt. Aztán a BBC Norwich-i székházában kaptam munkát. Hogy bejöttek-e az elvárások? Fiatal vagyok még, hogy ilyeneket kijelentsek. Valami elindult az biztos, és az is, hogy otthon ennek a felét sem értem volna még el.
– Mi volt a legnehezebb dolog, amikor kiköltöztél?
– Hátrahagyni a testvéreimet, keresztszüleimet és persze édesanyámat és nagymamámat, akik a legnagyobb példaképeim. Az otthoni dolgokban mindig előttem álltak példaként, megtanítottak küzdeni és munkamorált, alázatot és pozitív hozzáállást, jó humort neveltek belém, amik itt elengedhetetlenek. Féltem kicsit, hogy vajon tényleg elég érett vagyok-e egy ekkora váltáshoz, és hogy a családom büszke lesz-e rám. Barátokat is szörnyű volt otthon hagyni, de a két év alatt szépen “elszivárogtak” azok az emberek, akiket naivan barátomnak hittem. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezáltal megláthattam kik az igazi barátaim, és velük kölcsönõsen számíthatunk egymásra még ilyen távolságból is. Nagyon sokat köszönhetek nekik.
– Mi volt a legkellemesebb meglepetés?
– A sok mosoly az emberek arcán és hogy nem néznek hülyének, ha valakire az utcán rámosolygok. Az udvariasság, a barátságosság, a megbecsülés és hogy nem kell a pénztárcámba néznem, ha egy pint ciderre vagy egy teára be akarok ülni valahova a barátaimmal. Nagyon meglepett az is, hogy külföldiként mennyi angol barátom lett, akik a kezdetektől fogva teljesen egyenértékű félként kezelnek, sose éreztem magam nem odavalónak. Meglepetés volt az is, hogyan állnak itt a színházhoz. Cegléden iskolai és ismerettségi körökben is küzdenem kellett azzal, hogy egy senki vagyok a szemükben, mert nem “normális” hivatást választottam.
– Tervezel-e visszatérni Magyarországra?
– Egyszer saját hibámból, egyszer saját döntés miatt hazamentem Ceglédre pár hónapra. Az első két hét mindig elképesztően jó, újra régi barátokkal és családdal lenni. De ennyi elég is. Engem az utóbbi pár hónap otthon nagyon megviselt és még mindig lábadozok belőle, nem hiszem, hogy képes lennék örökre otthon maradni. Persze színészként sosem tudhatom, hogy hova szólìt egy ujabb szerep, fiatal is vagyok ahhoz, hogy valamit örökérvényűen kijelentsek. Az biztos, hogy büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, viszont megszerettem az itteni kultúrát, szemléletmódot, az embereket és hogy olyan életet tudok magamnak kialakítani, amire mindig is vágytam. Kezdem úgy érezni, hogy itt otthon vagyok.
– Szerinted mi kellene hozzá, hogy Magyarországról ne kívánkozzanak el a fiatalok?
– Szerintem egy nagyobb csoda. Tudható, hogy az emberek miért kívánkoznak ki: egy jobb élet reményében, viszont hogy az ehhez szükséges változások megtörténjenek Magyarországon?! Hát, egyelőre lehetetlennek látom. Az emberek túl kapzsik és önzőek, hogy mások érdekeit is nézzék. Persze otthon is meg lehet élni, ha valaki kellően talpraesett és nagy a tűrőképessége, netán okos is. Nekem emberileg nem férnek bele dolgok, amiket azért kéne otthon lejárnom, hogy elérjem a kitűzött céljaimat. Én a maximális tolerancia, nyitottság és elfogadás oldalán állok. Járom a magam szakmai útját itt, Angliában.
