– A kezdeti években az említett edzői, vagy inkább a szigorúságáról (is) híres édesapja intelmei befolyásolták a fejlődés irányába?
– Úgy gondolom, mindkettő. Alázattal kellett tekintenünk a választott sportágunkra, mestereinkre és szüleinkre, akik mindig a legtöbbet igyekeztek nyújtani részünkre. Ezzel a legtöbben így voltunk és így váltunk a ceglédi közönség kedvenceivé. De ott voltak a példaképeink a magyar labdarúgás élvonalából és a ceglédi futball múltjából és jelenéből.
– Gólerős csatárt „faragtak” Önből az aktuális edzői. Minek volt főleg köszönhető a manapság ritka erény?
– Egyrészt a játékostársaimnak, akik remek labdarúgók voltak. De már a kezdetben törekedtem a „kétlábas” csatárposzt ideál tudatos megvalósítására. Tudatosan törekedtem a ballábam arányos és szükségszerű használatára a pályán. Volt rá példa, hogy egy hónapig jószerével csak bal lábamat használtam – használhattam – edzéseken.
– Hogy került egyszer csak „bérelt” helyére a csatár posztra, ismerve, hogy a végén belső csatárként minden poszton megállta a helyét?
– A Vasutas ifiben csatárként 50-60 gólt rúgtam egy bajnoki évben, amire felfigyeltek az első csapat szakvezetői. Így kerültem fel egyidőben Csurgai Józseffel és Dani Mátyással az első csapat keretébe. Ott pedig a beilleszkedés során a Csurgai, Kökény jobbszárny hosszú időre megoldotta a dolgokat, maradt nekem a center poszt. Volt, amikor hátravont szerepben, de Csontos Sanyival középpályán is voltunk párban, majd pont ő jött fel közénk a csatársorba.
– Nem csodálkozunk rajta. Rendre a góllövő listák élcsoportjába tartozott…
– 1967/68-ban gólkirály is voltam az NB II Keleti csoportjában. Érdekességként említem, hogy a Békéscsabát 6:0-ra vertük Cegléden, én hármat rúgtam. A következő bajnoki évben harmadik volt a Szigeti Ferenc edző vezette csapat, melynek csatársora így állt fel: Csurgai, Kökény, Csontos, Liptai, Papadimitriusz. A Csabát ekkor 3:1-re vertük itthon 2600 néző előtt.
– Ha már az akkori edzőjét említette, ki volt a CVSE-ben a legjobb edzője az évtizedek során?
– Elsősorban Nagyszalóki Andrást emelem ki. Mellette dr. Dékány Ferenc és Szigeti Ferenc is mély nyomokat hagyott az emlékezetemben. Hozzáteszem, hogy a legtöbb edző hoz valami újat egy csapat életében.
– Tehetsége és képességei alapján sikeres sportpályafutást tud maga mögött. Nem hívták más csapatokhoz az évek során?
– Dehogynem. Először a Miskolci VSC szeretett volna leigazolni, de mondva csinált fegyelmivel visszatartottak. Volt több más megkeresés is, sőt még Ausztriából is volt ajánlatom, de a család mindig fontosabb volt számomra. Volt, ahova „vinnem kellett” volna az egész családot, volt ahová nem tehettem volna. Feleségem, akinek sokat köszönhetek, fodrászként praktizált és abban soha nem akartam hátrányos helyzetbe hozni a labdarúgás okán, így is sokat alkalmazkodott hozzám a foci miatt.
– Borúsabb évek is maradhattak meg emlékezetében pályafutása során, mikor fejezte be az aktív labdarúgást?
– 1975-ben a folyamatos átszervezések és a belső gondok együttes hatására kiesett a CVSE, immár az NB III-ból is. A megyei bajnokságban a Bem SE-vel vívtunk harcot a visszajutásért. A helyi rangadón 2000 néző előtt dőlt el az „osztályharc”. Ők lettek a bajnokok, de mi újabb osztályozót játszhattunk, amit sikerrel vett a csapat. Egy rövid időre visszatértem a csapatba, de nemsokára, 1978-ban befejeztem a versenyszerű labdarúgást.
– Volt egyáltalán búcsú mérkőzése?
– Erre sem akkor, sem később nem gondoltak az aktuális szakosztály vezetőség tagjai.
– Az elanyagiasodott labdarúgásunk képéhez hogyan viszonyul a 40-50 évvel ezelőtti korszak?
– Elsősorban még az NB II-es évek során is minden játékosnak volt civil foglalkozása, legfeljebb munkaidő kedvezményben részesült, s talán – mint a MÁV által foglalkoztatottak – órabér pótlékban részesültek. Emlékszem, hogy ezen felül a győztes mérkőzésekért 200.-, a döntetlenekért 100.- Ft prémiumban részesültünk. Én sokat köszönhetek akkori munkahelyeimnek, a Talajjavító Vállalatnak, ahol tanuló, majd szakmunkás voltam, majd a Vörös Csillag TSz-nek, ahol tíz évig álltam munkaviszonyban.
A beszélgetés végére érve megállapíthatjuk, hogy Liptai János fiatalon felesküdött a futball szeretetére és előrehaladott korában is szívesen emlékezik vissza azokra az évekre. Éltető erőt jelent számára 1968-ban kötött házassága és családja boldogulása. Akik emlékeznek még közönségszórakoztató játékára, valószínűleg nyugtázzák ezt. Az új generációk pedig példát vehetnek egy kiváló sportember kitartásából, szorgalmából és reményt saját céljaik eléréséhez.
Fotó: Kisfaludi István
